A trianoni békeparancs előtti legutolsó, 1910-es népszámláláson 72 555 lakosából 31 644 vallotta magát németnek, 28 552 magyarnak, 7566 románnak és 3482 szerbnek, hogy csak a város kulturális arculatát máig meghatározó nemzeti közösségeket említsem, mert amúgy éltek itt százas nagyságrendben horvátok, csehek, bolgárok és szlovákok is. 2011-re a lakosság 320 ezer fősre gyarapodott, miközben a magyarság lélekszáma tizenötezerre apadt, a németeké négyezer-kétszázra, a szerbeké közelíti az ötezret.

A Bánság s benne Temesvár gasztronómiájának fejlődésében az a fajta standardizáció, ami Magyarország nagy részében végbement a paprika dominanciájának kialakulásával és az alföldi magyar konyha szinte egyeduralkodóvá válásával, éppolyan kevéssé éreztette hatását, mint Erdélyben, ahol megmaradt az alapanyagok és fűszerek elképesztő színessége, amit Kövi Pál az utolsó pillanatban rögzített az 1985-ben megjelent, Erdélyi lakoma című művében.
E hatalmas hiánypótló alkotáson, mint írja, évtizedekig dolgozott, nemcsak levéltárakban kutatva, hanem a helyszínen, „tűzhelytől tűzhelyig” járva, regisztrálva a forrásközlők receptjeit.
Ő írja az említett kötetben: „Magyar, román, szász, örmény, zsidó úgy élt itt együtt évszázadokig, hogy mindenki gazdagította a másikat, és mindenki gazdagodott a másikból […]. Vannak, akik egyféle vagy csak néhány fajta virággal beültetett kerteket kedvelnek; minálunk éppen az az érdekes és felemelő, hogy olyan sokféleség tud harmóniában összeilleszkedni anélkül, hogy habarcs lenne benne.” Arra is rámutat a szerző, hogy az egymásra hatás nem akadályozta a sajátlagosság megőrzését: „Az erdélyi magyar konyha, azontúl, hogy erdélyi, éppúgy része a magyar konyhaművészetnek, ahogy az erdélyi román konyha is szerves része a román konyhaművészet egészének.” Egymás mellett élésről van szó tehát, nem egymásban való feloldódásról.
Amit Kövi Pál Erdélyről ír, mutatis mutandis a Bánságra is igaz, csak más etnikai komponensekkel. Itt máig meghatározó elem a szerb, számos temesvári magyar háztartásban napjainkban is gyuvecs készül, nem lecsó. Jelen van még mindig az otthoni konyhában a sváb, hogy messzebb ne menjek, egy sváb szakácskönyvet lapozgatva leltem rá megannyi gyermekkorból ismert fogásra. Fellelhető az Osztrák–Magyar Monarchia öröksége, ami megragadható például abban is, hogy az ikonikus osztrák desszert, a császármorzsa, alias „kaiserschmarrn”, mifelénk smarni néven bevett édesség sokaknál. S jelen van értelemszerűen az örményt és szászt leszámítva a Kövi Pál által említett nációk konyhája.