Vonatút Buszanba

Ázsia nagyvárosai általában fülsiketítően hangosak. Csörög-zörög-visít az utca, dübörög a zene a boltokban, az emberek kiabálnak. Szöul csendes, pedig minden oka megvolna arra, hogy üvöltsön. De az itt élők tudnak valamit, amit a világ többi része nem.

Fiatalok a Han-folyó partján. Fotó: Europress/AFP/Ed Jones

Üveg, beton és acél. Nagyjából így lehet leírni a dél-koreai fővárost. Impozáns toronyházak, befolyásról árulkodó céglogók, a technológiai forradalom itt kézzel fogható, minden sarkon tetten érhető. 

Fotó: Europress/AFP/Mihai Coman

A szédítő koreai sikert nem alapozta meg semmi, ők saját erejükből küzdötték fel magukat a pusztító koreai háborút követően. Az 1950 és 1953 között dúló pokoli háborúban született meg Dél- és Észak-Korea, a hidegháború máig élő anakronizmusa, a koreai nép örökösnek tűnő megosztottsága. Egyik fél sem ismeri el a másik létezését, amolyan megszálló őrülteknek tartják délen a kommunistákat, északon pedig az Coca-Colát ivó délieket, akiket amerikai csatlósoknak néznek. Szöulban is számos helyen lehet látni térképeket, amelyeken nyoma sincs a tűzszüneti határnak, a fegyvermentes övezetnek (DMZ). 

Pedig a határ nem átjárható.

Zászlóháború

A fővárosból nagyjából egyórás autóút a DMZ. Bár a helyzet egyáltalán nem megnyugtató, a helyszínre turistacsoportok özönlenek, hogy távcsővel láthassák a kommunista zárványt. A katonai jelenlét természetesen nagyon komoly, egy egyenruhás fiatal el is mondta, ide nem vezényelnek sorállományúakat, csakis jól kiképzett elitkatonák szolgálják a haza védelmét az első vonalban. A Dora kilátóból kis hegyvonulat látszik, mögötte feltehetően tüzérséget állított fel Észak-Korea. Keszong nagyváros körvonalai is kivehetők, s az a falu, amelynek jó eséllyel csak homlokzata van, s arra szolgál, hogy a déliek nézhessék. Itt áll a világ egyik legnagyobb zászlórúdja, a 160 méter magas acéloszlop, amely büszkén néz le a DMZ túloldalán álló, százméteres testvérére. Dél-Korea 1982-ben állította fel saját zászlórúdját, hogy hirdesse felsőbbségét, néhány hónapra rá az északiak hatvan métert vertek rájuk.

Fotó: Sitkei Levente

De az életet nem az határozza meg, kinek nagyobb a zászlórúdja.

Korea kollektív tudatában mindig ott lesz az elveszített országrész, de a többség egyáltalán nem foglalkozik az üggyel. A családok túl régóta élnek elszakítva, már a középkorúaknak sincs személyes emlékük a túloldalról, a fiataloknak pedig az a terület egy fekete lyuk. A repülőgép navigációjának is egyébként, feltünteti a Koreai Köztársaságot, Kínát, a kettő között pedig nincs neve a földnek. Dél-Korea megtanult kicsiből sokat csinálni és koldusszegény országként az ötvenes évektől kezdve félretette, amit megtermelt. Katonai diktatúra volt persze, hiszen hadiállapot volt, ahogy van ma is, a koreaiak egyetlen percig sem éltek békében. A nagy vezető, Park Csunghi vaskézzel irányította az országot és fektetett az oktatásba, hogy az az ország legyen ott, a Koreai-félsziget déli felén, amelyet most ismerünk.

Fotó: Sitkei Levente

Patak a városban. Nem volt zökkenőmentes a XX. század második fele, tragédiák és sikerek követték egymást, trendek jöttek-mentek. A hatvanas években az autózás nagy dolog volt, a jövőt a suhanó csodák jelentették, így a folyamatosan bővülő Szöul is betondzsungellé vált. Volt egykoron ott egy kis terület, ahová medret ástak, és a Han folyó vizéből egy kicsit beleengedtek. Ez lett a Cseonggjecseon-patak, mindenki örömére. A XX. századra a patak partjára a legszegényebbek költöztek, a víz pedig vitte a kartonviskók szemetét. Az áldatlan állapotokra reagálva a kormányzat 1958-ban betemette a patakot, s 1976-ban autópályát épített fölé. A sztráda a dél-koreai gazdasági csoda szimbóluma lett, ahogy látványosan szakított a falusias múlttal. Viszont a környék megsínylette az autópálya zaját, benzingőzét. A környékbeli kis boltok bezártak, mert senki se állt meg náluk vásárolni. A lakók menekültek a házaikból a távolabbi területekre. Így az a döntés született, hogy autópálya helyett patak kell a város közepén. Az utat lebontották, a medret újra kiásták és kitakarították, a vízellátást helyreállították, a patak partjára pedig kellemes sétautakat építettek, meg nádast, padokat, valamint mindenhol LED-sorok világítanak, teljessé téve az élményt. Persze a kísérletnek ára volt. Olyan magas ára, hogy a döntést ma is vitatják azok, akik nem vettek benne részt. A patakban tíz kilométer hosszan tisztított víz folyik, sok szakértő szerint semmi természetes nincs benne, nem önfenntartó a projekt, de évente hétmilliárd vont (kb 1,8 milliárd forintot) költenek rá. Egyáltalán nem volna meglepő, ha néhány évtized múlva utat építenének fölé. 

A fiataloké a jövő

A patak partján viszonylag sokan andalognak, hogy utána részt vegyenek az Ifjúság sugárútjának valamely programján. Ez egy helyi bulinegyed, merőleges a patakra, s kifejezetten azt a képet sugallja, amelyet a megfelelő kormányzati irodákban elképzeltek a fiatalság számára. Azaz K-pop hallható innen-onnan, s focit vagy baseballt néznek a lelkes ifjak. A koreai foci és baseball fejlődik, de nem emiatt vonzza a fiatalokat az ország, hanem a zene miatt. A sajátos helyi popzene tíz éve megragadta az egész világ ifjúságát, beszippantotta, és azóta sem engedi.

 Jelenleg a legnépszerűbb előadó a hét fiú alkotta BTS, ők amolyan ideális koreai fiatalok, az imázs, amelyet Szöul szeretne magáról elhitetni. A fiúk ugyanis nem csupán rajongó tinilányok álmaiban szerepelnek, de nagyon értelmesek, nyilatkoztak már az ENSZ közgyűlése előtt is, s hazájukat mindennél jobban szeretik. 

A fiúcsapat 2022 óta ideiglenesen szünetelteti a tevékenységét, ugyanis a srácok egyike-másika úgy döntött, bevonul a seregbe, így 2025-ig nem lesz BTS-koncert. Utána? Az kiderül. Nem ők lennének az első sztárok, akik visszatérve a másfél-két éves sorkatonai szolgálatról úgy döntenének, hogy nem vonzza már őket a színpad és a rajongók. 

Fotó: Europress/AFP/Mark Garten

Utánpótlás persze mindig lesz, hiszen a BTS megszületése sem véletlenszerű, ahogy az egész koreai kulturális hullám sem az. A K-pop megalkotói és mozgatói egymásra épülő rendszert dolgoztak ki, amelyek együttesen teszik kiemelkedővé, tündöklővé és vonzóvá Koreát. Részese a Samsung, amely a szórakoztató elektronika területén piacvezető, a KIA, amely ma már nem csak a tömegautók gyártója, a zenekarok, a gasztronómia, a taekwondo, a kalligráfia, a filmművészet. Az eredmény pedig önmagáért beszél, Koreát már senki se téveszti össze Japánnal vagy Kínával, és Magyarországon is rengetegen járnak koreai nyelvtanfolyamra. A koreai kulturális hullám célja pedig éppen az, hogy a koreai nép fel tudja hívni magára a figyelmet és ne vesszen el Ázsiában a gigászi szomszédok között. Maga is gigász, pedig csak ötvenmillióan élnek ott.
 

A lakosság azonban nagyon fegyelmezett, tudatos és hajlandó közösségként viselkedni, ha szükséges.

 Ennek egyik alapja a folyamatos hadiállapot, amely tudatosan vagy anélkül, de befolyásolja az emberek gondolkodásmódját. Minden fiatal azzal a tudattal vonul be a seregbe, hogy nem zárható ki a háború az északiakkal, ráadásul riasztóan sokat fenyegetőzik a testvérállam. Ennek még régebbi háttere a konfucionista berendezkedés, amely az idősek és bölcsek tiszteletét írja elő. A gondolkodásmód mélyen gyökerezik a fejekben, a K-popot hallgató, mobiljukkal lélegző srácok nagyon tisztelettudóan viselkednek az idősekkel.

A család összetart

Az ő jövőjük viszonylag szűk keretek között képzelhető el. Az országban négy olyan elitegyetem működik, ahová bejutni szinte emberfeletti lemondással jár, a szóbeszéd azt tartja, aki érettségijének évében napi három óránál többet alszik, az biztosan lemarad. Ez a hagyományos iskola mellett különórákat is jelent, sokszor este tízig tartó, kőkemény képzést, rengeteg pénzért. Ha minden sikerült, a csemete pedig eljutott az egyetemre, akkor várhatja őt a nagyvilág, a Samsung, a bankszektor, az LG, a Daewoo, a jogászat, az orvoslás. Ahol persze ő lesz a szamárlétra legalsó fokán, és igyekezhet feltörni, amíg meg nem születik saját gyereke, és kezdhet ő gyűjteni a különórákra. A gigacégek pedig – miként az egész koreai társadalom – rendkívül hatékonyak. A Samsung Biology nevű gyógyszeripari cég főhadiszállásán minden van, amely szükséges az embernek. Van élelmiszerbolt, orvosi rendelő, fodrász, kávézó, edzőterem, kollégium. Vagyis senkinek se kell elhagynia a munkahelyét, kis túlzással az egyetemi diplomájával bevonul, majd az életét leélheti a falak között.

 A Samsung a legnagyobb koreai csejbol, azaz családi alapú óriáscég. A klán alapú gazdaság elméletét Korea Japánból kölcsönözte, ahol a XIX. században alakultak ki ezek a zaibacuk, egy-egy nagycsalád irányítása alatt, majd a világháborús vereséget követően hatalmi szóval szétbontották őket. Koreában a gazdasági csoda később következett be, és nem is veszített a háborúban, így a Hyundai nem csupán autót gyárt, hanem hivatalosan is tárgyalt Észak-Koreával gazdasági ügyekben.

A szépen felépített modell láthatóan működik, Dél-Korea dinamikusan fejlődik, a lakosság pedig olyan fegyelmezett, hogy a nagy tervet meg lehet valósítani. Természetesen nagyon nehéz előre látni a buktatókat, de Szöul láthatóan felkészült minden eshetőségre. A végtelenül szimbolikus Vonatút Buszanba című film jól mutatja, milyen problémákkal szembesül a mai Korea, ahol a zebrák zöld és piros jelzését fényesen ragyogó LED-sor jelzi a járda szélén, tudván, hogy az átlagos járókelő a mobilját nézi, nem a környezetét. Lehet, hogy ez Korea jövője, de nem tudni, hogy az egész világ is erre halad-e. 

Vagy ez amolyan vonatút Buszanba.