1944 tragikus nyara után örökre megváltozott Magyarország

A huszadik századi magyar történelem számos sorsfordító évszáma között van 1944 is. Abban az esztendőben ugyanis hazánkat előbb a náci Németország, majd a kommunista Szovjetunió csapatai szállták meg. A magyar zsidóság jelentős részét elhurcolták és meggyilkolták, az ország hadszíntérré vált, miközben a háborús vereséggel párhuzamosan a határon túli magyar közösségeknek is üldöztetéssel kellett szembenézniük, sőt a Délvidéken tízezres nagyságrendű áldozatot követelő népirtással is. Akkor volt a „régi Magyarország” utolsó nyara. A tragikus 1944-es nyár emléke egy nemzedék fejében eleven élt. Vagy inkább mélyen eltemettetett? Nemrég Ablonczy Balázs történész könyvet írt róla.

A Duna-korzó 1944-ben. Fotó: ullstein bild Dtl.

A zsidóüldözés borzalmas következményei nemcsak az emberi veszteségekben mérhetők, de gazdaságilag és társadalmilag is kimutathatók. 1944-ben „Budapesten a meglévő boltok 60 százalékát zárták be, mert zsidó vagy zsidónak minősülő tulajdonosuk volt, és hasonló arányokat találunk némely vidéki városban is. Ilyen mértékű kapacitáskivonás a kereskedelemből, a szolgáltatásokból önmagában is kontraproduktívnak bizonyult: Máramarosban 33 orvosi állás maradt üresen a deportálások után, gyógyszertárakat nélkülözött a vármegye.” A deportálásokkal egy időben megindult az üresen maradt „zsidó ingatlanok” kiigénylése is. „Az első és a legkézzelfoghatóbb vagyonelem, ami egyébként logikusan következett a rossz magyarországi és főleg budapesti lakáshelyzetből, az az ingatlanok kiigénylése volt. Budapesten az év első felében 47 876 lakáskérvényt nyújtottak be: és a csillagos házak kialakítása kiváltotta hullám egy jelentős része ebben a számban még nem is volt benne. A sajtó hasztalan próbálta arra inteni a közönséget, hogy ne rohanja meg a lakáshivatalt” – fogalmazta meg Ablonczy Balázs történész most megjelent kötetében.

„Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk. Ezt a napot tekintjük hazánk új demokráciája és alkotmányos rendje kezdetének” – olvashatjuk Magyarország 2012. január 1-jén hatályba lépett alaptörvényének preambulumában. Az alkotmányban rögzítettek nem aktuál- vagy emlékezetpolitikai tartalmak, hanem történelmi tények, amelyek értelmezéséről ugyan lehet vitát folytatni, de valóságtartalmáról fölösleges. A német megszállást a szovjet követte, amelynek egyik következményeként hazánkban több mint négy évtizedes kommunista diktatúra volt. 

Így aztán 1944 szimbólummá vált a magyar történelemben. Olyan jelképpé, amely a magyar társadalom valamennyi rétegében a veszteség és a fájdalom tartalmát hordozza. A holokauszt borzalmaitól a német–szovjet összeütközésben való frontországgá válásig sorjáztak abban az esztendőben a kollektív és egyéni tragédiák, amelyek aztán több nemzedéket is traumatizáltak. Egyfajta időszámítási igazodási pontként is használták a korábbi generációk 1944-et. A „háború előtt” és a „háború után” – mondták, s két, egymástól teljesen eltérő világra utaltak. 

„A háború ott van mindenütt.” Ezek az utolsó szavai Ablonczy Balázs nemrégiben megjelent Az utolsó nyár. Magyarország, 1944 című kötetének. A történész – aki az Eötvös Loránd Tudományegyetem Történeti Intézetének egyetemi docense és a HUN-REN Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, Horthy-kori osztályának vezetője – könyvében Magyarország 1944 márciusa és augusztusa közötti történetét foglalja össze.

A kötet koncepciójának összeállítása és szövegének megírása nem lehetett könnyű munka. Már csak azért sem, mert Ablonczy Balázs kerülte a hagyományos történészi megközelítésmódok kínálta kereteket, ugyanis nem egy, a kronológia által meghatározott politika-, diplomácia-, esemény-, esetleg hadtörténeti összefoglalást adott. Érdeklődésének fókuszában sokkal inkább az állt, hogy a nyolcvan évvel ezelőtti nyár magyar polgárai hogyan élték meg 1944 ezen változatos és tragikus hónapjait. A kötet forrásai ennek megfelelően jórészt naplók, emlékiratok, egodokumentumok, személyes levelezések és feljegyzések voltak, de természetesen a hagyományosan objektívnek tartott „kemény” források (például közigazgatási jelentések) is megtalálhatók a kötet egyébként széleskörűen változatos és imponálóan gazdag jegyzetapparátusában. Ablonczy különösen tájékozott a korszakra vonatkozó és az elmúlt években megjelent szakirodalomban, annak a legújabb eredményeit foglalja bele művébe.

A könyv stílusa könnyed és közérthető, majdhogynem szépirodalmi igénnyel megírt értekező prózaként olvashatjuk, amely – egyéni megközelítései és merész gondolatpárosításai révén – sokkal többet adhat olvasójának, mint egy történelmi kismonográfia. Arról kaphatunk ugyanis képet, hogy miként élték meg 1944 nyarát a korszak szereplői: legyenek akár irodalmi hagyományunk és művelődéstörténetünk jeles alakjai (Radnóti Miklóstól Polcz Alaine-ig), akár „hétköznapi emberek” (a háziasszonyoktól a katonai szolgálatok teljesítő udvarlókig és férjekig).

Egy „régi világ” és egy „régi Magyarország” utolsó nyara volt 1944-ben. Ablonczy Balázs könyve elsősorban „alulnézetből”, valamint társadalom- és hétköznaptörténeti szempontból mutatja be nekünk az év tragikus hónapjait. Könyvével – túl azon, hogy történelmi ismereteinket bővíti és segít megérteni, hogy nagy- és dédszüleink miként élték meg azokat az időket – arra is fölhívja a figyelmet, hogy a háborúnak csak vesztesei vannak, és hogy a háborús emlékek legtöbbször tragikusak, semmint dicsőségesek. Ez pedig napjainkban, a szomszédunkban zajló háború idején különösen fontos üzenet.

(Ablonczy Balázs: Az utolsó nyár. Magyarország, 1944. Jaffa Kiadó, Budapest, 2024. Ára: 4999 forint)