Kiss László csillagász: „Bebootol” a magyar űripar

Negyvennégy év után ismét magyar űrhajóst ünnepelhetünk: a tervek szerint Kapu Tibor 2024 végén, 2025 elején indulhat a Nemzetközi Űrállomásra. Miért néz Magyarország az ég felé? Labdába rúghatunk egyáltalán ebben a méregdrága versenyben? Hol tart most a magyar űrkutatás? Kiss László csillagászt, Széchenyi- és Prima Primissima díjas fizikust, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagját, a HUN-REN Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont főigazgatóját kérdeztük.

2024. 06. 11. 5:50
20240604__MI_152
Kiss László csillagász interjú Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Kapu Tibort több mint 240 jelentkező közül választották ki végül a feladatra. Mi teszi a jó űrhajóst?

– Csillagászként nem vagyok a téma szakértője, de az Európai Űrügynökség (ESA) működésébe belelátó szakemberként annyit azért el tudok mondani, hogy kiváló fizikai és lelki erőnlétre biztosan szükségük van. Lelkire miért? Gondoljunk csak bele, hogy a Nemzetközi Űrállomáson hogyan néz ki egy nap: mindössze nagyjából kilencven percig tart, azaz napjában tizenhatszor megkerülik a Földet. Ráadásul mindezt a súlytalanság állapotában. Közben rendkívül monoton, de egész napos munkát végeznek. Emellett jó, ha napi öt-hat órát tudnak aludni. 

Az evolúció nem erre fejlesztette ki a szervezetünket – ezek együttes elviselése óriási megpróbáltatást jelent. 

Nem véletlenül vetették alá több terheléses vizsgálatnak a jelölteket. Sőt érdekesség, hogy a kiválasztásnál még akár egy tömött fog is jelenthet problémát: ha az a repülés során kiesne, az űrhajósnak és a Nemzetközi Űrállomásnak sem tenne jót.

– A dicsőségen kívül miért jó ez Magyarországnak?

– Tudja, honnan származik a számítógépek indításánál a „bootol” – angolul „csizmázik” – elnevezés? Münchhausen bárónak van egy története, miszerint beragadt a mocsárba, mire ő a saját csizmájánál fogva ráncigálta ki magát. Nyilvánvalóan ez fizikai képtelenség, de erre utal a kifejezés: a számítógép is „önmagát indítja el”. Hasonló módon az űrhajós kiképzéséhez szükséges háttér megteremtése egyfajta „bootolása” a magyar űrszektornak. Nem állítom, hogy korábban ne létezett volna magyar űripar. Az viszont biztos, hogy egy napjainkban zajló kiképzés nagyon másmilyen, mint Farkas Bertalan idejében volt. Emellett ahogyan az űrkutatás a magukra adó országok önbecsülését erősíti, úgy az űrhajós-kiképzés is azt jelzi, hogy egy állam egy bizonyos szint fölött áll. 

Persze felmerülhet a kérdés: tényleg erre van szükségünk? Szerintem ha Magyarország önmagát tényleg egy komoly, modern, technológiailag fejlett országként akarja meghatározni, akkor annak igenis része, hogy űrhajóst küldünk fel. 

Különösen, hogy közben az ehhez hozzájáruló kisegítő személyzet is olyan tudást halmoz fel, amely aztán piacképes termék lesz.

Az a tudás, amit a Nemzetközi Űrállomáson megszerzünk, csak a miénk?

– A szellemi tulajdon kérdése nagyon szigorúan szabályozott az űrben. Amit odafent megcsinál a magyar űrhajós, annak eredményei csak a miénk. Nem az ESA-nak vagy NASA-nak dolgozik, hanem Magyarországnak.

20240604__MI_151
Fotó: Mirkó István

Labdába rúghat az űrversenyben egy Magyarországhoz hasonló kis ország?

– Az úgynevezett űrgazdaság hihetetlen fejlődésben van. Óvatos becslések szerint 2040-re a Föld körül folytatott űrtevékenység eléri az ezermilliárd dolláros forgalmat. És akkor a mélyűrről még nem is beszéltünk. 

Ez most egy olyan víz, ahol hatalmasak a hullámok, és még a kis halak is bukkanhatnak finom falatokra, ha ügyesek. 

Márpedig Magyarország remek humánkapacitásokkal rendelkezik. Magam is tapasztalom, hogy kiváló diákok végeznek az egyetemeken. Ambícióinkban a határ a csillagos ég kell, hogy legyen! Nem szabad kevesebbel beérni. Van előttünk jó példa is. Az Egyesült Arab Emirátusok szondát küldött a Marshoz 2020-ban. Lehet, hogy főként amerikai alkatrészekből, de mégiscsak összerakták a Hope (Remény) szondát Abu-Dzabiban.

Mennyire csapatmunka az űrkutatás?

– Ma már mindenütt csapatok dolgoznak. Egyetlen ország sem elég gazdag ahhoz, hogy egymaga megcsináljon mindent. Ékes bizonyítéka ennek a Lunar Gateway űrállomás, amely a Hold körül fog keringeni. Ez egy olyan hatalmas feladat, hogy még az Egyesült Államok sem képes önállóan megcsinálni, ezért Japánnal, Kanadával és az ESA-val közösen fogja megépíteni. Kína némileg kakukktojás. Nagyon gyorsan, alig másfél év alatt megépítették a Tiankung (Mennyei palota) űrállomást. A tervek szerint idén felvisznek egy teleszkópot, amely majdnem annyit tud majd, mint a Hubble űrtávcső. Nemrégiben szállt le a Hold túloldalán a Csang’o–6 szonda. Meghirdették, hogy az évtized végére űrhajóst juttatnának a Holdra. Szóval Kína fantasztikusan fejlődik.

És hol tart Magyarország?

– A Farkas Bertalan 1980-as űrrepülését követő évtized jelentős nemzetközi elismerést hozott a magyar űrkutatásnak. Ilyen volt például a részvételünk a szovjet Vega-programban, melyben egy űrszonda a Vénusz és Halley-üstökös felderítésére indult. Ennek magyarok építették az egyik kameráját. Vagy említhetném a Pille dózismérő kifejlesztését, ami mára sztenderdé vált az űrbéli kozmikus sugárzás meghatározásában. Visszatekintve negyven évvel, úgy tűnik, hogy az első magyar űrhajós repülése lendületet adott a szektornak. Erre mindmáig építünk, a Farkas Bertalan idejében kezdődő felpezsdülés még mindig hat. Például a Comet Interceptor európai űrmisszióhoz most szintén kamerát építünk. Az űrbéli kommunikációban élen jár a BHE Bonn Hungary Elektronikai Kft. Személyesen is együtt dolgoztam a miskolci Admatis Kft.-vel, amely két űrtávcsőhöz gyárt alkatrészt. Az egyik a Cheops, amely 2019 óta működik alacsony Föld körüli pályán. 

Emellett elnyertek egy komoly szerződést az Ariel űrtávcsőhöz, ami a tervek szerint 2028-ban fog elindulni exobolygók – más csillagok körül keringő bolygók – színképi elemzése céljából. 

Valójában mindkét projektben azt a tudást kamatoztatják, amit még a Miskolci Egyetemen fejlesztettek ki húsz évvel ezelőtt. Egyébként dolgoznak az aktív űrszemét befogásán is. Persze ne feledkezzünk el Magyarország első műholdjáról, a Masat–1-ről sem! Ez a C3S-ben él tovább, ami mostanra önálló műholdakat fejleszt külföldi megrendelőknek. Szóval a magyar űripar is milliárdos üzlet. Nem azt mondom, hogy ez oldja meg az ország problémáit. Azt viszont igen, hogy ez a nemzetgazdaság fényesen csillogó ékköve.

20240604__MI_149
Fotó: Mirkó István

Milyen érdemei vannak a magyar csillagászoknak?

– Vannak olyan területek, amelyekben kifejezetten jók vagyunk. Ilyen az úgynevezett bolygóvédelmi aktivitás. 

Büszkén mondhatom, hogy a Földet megközelítő kisbolygók kutatásában az élvonalhoz tartozunk. 

Ez annak is köszönhető, hogy 2016 és 2020 között egy uniós támogatásnak hála a Piszkéstetői Obszervatóriumban jelentős fejlesztést hajtottunk végre: az immár több mint hatvanéves Schmidt-teleszkópunkat új műszeregyüttessel szereltük fel. Ezzel Sárneczky Krisztián csillagász az elmúlt három és fél évben már több mint kétszáz földsúroló kisbolygót talált. Ezek közül három volt olyan, amit nemcsak felfedezett, de néhány órával később be is csapódtak. Ez a teljesítmény azért is különleges, mert 2008 óta összesen nyolc ilyen eseményről tudunk. Nyolcból három tehát magyar, a többi öt amerikai, más nemzet erre eddig nem volt képes.

– Miért fontos ezeknek az észlelése?

– Ezek a becsapódó égitestek nem okoztak nagy katasztrófát. Az idei legutolsó Berlin közelében telihold fényességű tűzgömbként fejezte be az életét. A 2023-as Normandia fölött tűnt fel, majd két napra rá a kukoricaföldön találták meg darabjait. A meteoritpiac egyébként óriási üzlet, gyűjtők hatalmas összegeket fizetnek értük. 

Sárneczky Krisztián idei felfedezésének darabjaiért grammonként kétezer dollárt adnak, azaz drágább, mint a smaragd. 

Viszont az egyik 2022-es becsapódás egy négy kilotonnás robbanás volt valahol a Jeges-tenger felett. Nem is zavart különösebben senkit, viszont akkor már javában dúlt az orosz–ukrán háború, ami elgondolkodtatott. Mi történne akkor, ha egy tízméteres szikla érkezne? A cseljabinszkiek tudnának róla mesélni: 2013 telén egy ekkora szikla csapódott a Földbe. Felrobbant több kilométeres magasságban, nem okozott krátert, de a nagyjából megatonnás robbanástól a város összes ablaka így is betört, az üvegcserepektől több ezer ember megsérült. 

Most képzeljük el, hogy háborús helyzetben egy nagyhatalom vezetése riasztást kap, hogy valamelyik nagyvárosa fölött megatonnás robbanás történt. Vajon mire gondol? 

Felmerül-e benne, hogy az ellenfele dobott rá egy atombombát? Jobb, ha a csillagászok szólnak időben, hogy „csak” egy tízméteres szikla közelít. 

Szerencsére éppen a közelmúltban nyertünk el egy mesterséges intelligenciát használó céggel egy ESA-projektet, amelyben mi a méréseket végezzük, ők pedig olyan képelemzést dolgoznak ki, mellyel hatékonyabban találjuk meg a nagy mozgás miatt csíkokká elhúzódó, Földet súroló kisbolygókat.

Most előfordul, hogy nem vesszük észre ezeket?

– Természetesen, hetente történik ilyen. A cseljabinszki is ilyen volt. Az azért is volt különleges, mert a Nap felől érkezett. Az ilyen kisbolygókat nincs esélyünk a bolygó felszínéről észrevenni. Ezért most az ESA és a NASA is dolgozik olyan űrteleszkópokon, melyek az infravörös tartományban mérnének a Naphoz közeli irányba. Jelenleg aktívan dolgozunk azon, hogy ebbe a projektbe is bekerülhessünk.

Az űr még az a terület, ahol viszonylagos béke van Oroszország és a Nyugat között. Hogyan hat a háború erre?

– Nagyon rosszul. Személyes tapasztalatom, hogy 2019-ben a Francia Guyana-i Kourouból megnézhettem a Cheops indítását, ami egy orosz Szojuz–Fregat hordozórakétával került Föld körüli pályára. A Szojuz az egyik legmegbízhatóbb hordozórakéta: a statisztikák szerint kétezer indításból csak öt végződött kudarccal. Ez a polgári légi közlekedésben tragikus lenne, de az űrben nagyon jónak számít. 

Egy Atlas V hordozórakétával a levegőbe emelkedik a Boeing amerikai repülőgépgyártó vállalat első, embert szállító űrkapszulája, a Starliner a Cape Canaveral-i Kennedy Űrközpontban 2024. június 5-én. Fotó: Chris O'Meara

Különösen azért, mivel ma Európának nincs hordozórakétája, és az amerikaiaknak is hosszú időbe telt építeni egyet. 

A háború kirobbanása után az oroszok azonnal összecsomagoltak Kourouban, és otthagyták „Európa űrkikötőjét”. 

Pedig az nekik is érdekük volt, mert remek hely az indításra: az Egyenlítőtől öt fokkal északra fekszik Dél-Amerikában. Egyes számítások szerint Floridához képest huszonöt százalékkal, a kazahsztáni Bajkonurhoz képest negyven százalékkal nagyobb hasznos terhet tud feljuttatni onnan ugyanaz a rakéta. Vagy említhetném a német–orosz együttműködésben üzemeltetett űrtávcsövet, amit azonnal lekapcsoltak, a röntgencsillagászok legnagyobb bánatára. Azt is egyértelműen kijelenthetem, hogy az orosz szakemberek nemzetközileg páriává váltak. Vannak például szaklapok, melyek nem fogadnak el orosz kutatóktól cikkeket.

 

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.