Kétszáz évvel ezelőtt született a magyar főváros éber és lelkiismeretes napszámosa, Podmaniczky Frigyes

Ő volt a legjobb szívű ember és a leghűségesebb barát a régi Magyarországon – írja Krúdy Gyula báró Podmaniczky Frigyesről, akit ő nevezett először Budapest vőlegényének, mert soha nem nősült meg, hanem hosszú életét a főváros építésének, fejlesztésének szentelte. A különc „kockás báró” szerteágazó, monumentális életművével ma is naponta találkozhatunk utcáinkon, tereinken, nemzeti kulturális intézményeinkben.

2024. 06. 14. 6:12
Verklis a felújított Podmaniczky Frigyes tér átadásán 2019. október 3-án. Fotó: Szigetváry Zsolt
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Miért írt regényt báró Podmaniczky Frigyesről Krúdy Gyula? A választ ő adta meg 1930 májusában A Reggel című lapban.

 Megalkotta az évtizedekig uralkodó szabadelvű pártot. És amikor készen volt vele, akkor leült mellé, mögé hangtalanul gibicelni, »szolgálni«. – S a végzet szerint Tisza Kálmánnak kellett jönni, hogy azok az évtizedek elkezdődjenek P. F. életében, amikor élete végéig ugyan »szolgálatban« maradhatott, de alkothatott is. Megépítette a Sugár-útból az Andrássy utat: megcsinálta és vezette a Magyar Kir.  Operaházat azon a helyen, ahol az ő férfikorában még sással benőtt mocsarat látott. Felépítette az új Budapestet, amelynek széppé, naggyá, gyönyörűvé való fejlesztését akkor is legnagyobbrészt a szerényen háttérben maradó Podmaniczky Frigyes bárónak köszönhetjük, ha a főváros nem is róla, hanem a telkeket adományozó László rokonáról nevezi el a mai Podmaniczky utcát.

Podmaniczky Frigyes portréja a Vasárnapi Ujságban. Forrás: Wikipédia

Krúdy szerint furcsa, kockás ruhája miatt legfeljebb annyit tudhat róla a nagy háború utáni nemzedék, hogy gyakran szerepelt az élclapokban. És aki kánikulában is azt hangsúlyozta, hogy legjobb Budapesten nyaralni. Agglegény volt, bár csaknem minden korabeli úrnőt ismert Magyarországon a legszebb herceg- és grófnőktől kezdve a balerinanövendékekig, de mindig tisztes távolban maradt tőlük… Feljegyzései szerint háromezernél több képviselőnek adott pénzt a szabadelvű párt pénztárából a mandátum megszerzéséhez, de ő mindvégig a szegény emberek közé tartozott Pesten, aki regényeket is írt a könyvkiadóknak és beszélyeket a lapszerkesztőknek az akkor dívó ötforintnyi írói honoráriumért. 

Nevezték már az »utolsó lovagnak«, a »legnagyobb bolondnak«, a »legjobb szívű magyar úriembernek«, aki a családi vagyonán kívül mindenét, jövedelmét, munkáját a haza érdekeinek, »Budapest szerelmének« áldozta fel.

Vajon nem érdemelte meg ez a nagy értékű ismerősöm, hogy regényt írjak róla? – kérdi Krúdy, aki – miután az öreg báró hátrahagyott, lepecsételt emlékiratcsomagját 1924-ben, századik születésnapján a Nemzeti Múzeum levéltára feloldotta a zárlat alól – elsőként tanulmányozta át a tíz-tizenkét kötetnyi kéziratot, amelyek naplókat, regényeket, útleírásokat, vallomásokat, sőt számlákat is tartalmaztak. Ezek alapján tervezte megírni Podmaniczky életrajzi regényét, aztán mégis novellákban, tárcákban, életképekben, emlékezésekben, anekdotákban dolgozta fel a báró élettörténetét. Az 1924 és 1933 között született-megjelent több mint harminc Podmaniczky-témájú rövid írásból végül úgy lett egy mintegy négyszáz oldalas „regény”, hogy Zsuzsa nevű lánya összegyűjtötte, sajtó alá rendezte és a különleges könyv Budapest vőlegénye címmel 1973-ban jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadónál.

A cím telitalálat, ugyanis elsőként Krúdy nevezte Budapest vőlegényének – és mellette a XIX. század agglegényének – a „kockás bárót”.

Mert bár több mint nyolcvan évig élt, s alig múlott el esztendő az 1838-as árvíz óta, hogy Podmaniczky Frigyes komolyan meg ne szerelmesedett volna, ő a nőknek a lábukat szerette, se többet, se kevesebbet. Egyszer ceruzával a kezében összeadta, hány esztendősek lennének azok a nők összesen, akiket pillanatnyi érzelmei szerint feleségül akart venni. 258 és háromnegyed esztendő jött ki a naplójában feljegyzett számítás folytán, pedig ekkor még csak a húszas éveiben járt.

Krúdy szerint Podmaniczky Pestbe, Budapestbe volt leginkább szerelmes: 

Szerette ezt a várost olyan holtig tartó szerelemmel, amilyennel a régi lovagok hordozták a szívükben egy nő arcképét, akiért akár a Szentföldre is elmentek volna…

Ez a szerelem legalább 1856 óta tartott, amikor egy nyári vasárnapon (még alig múlt harmincéves), hosszú és költséges nyugat-európai utazásai végén Bécsből hazaérkezvén, egy bérkocsival a pesti Városligetbe hajtatott, sétát tett a kietlen, mocsaras, szúnyogoktól és békáktól hemzsegő tó partján, és a lehangoló látvány fájdalmas kontrasztot alkotott a bécsi schönbrunni császári kertek fenséges hangulatával. Naplójában így emlékezett vissza akkori fogadalmára: 

Sehol a haladásnak, a kényelemnek, a mívelődésnek legkisebb nyoma sem volt észlelhető – hanyatlás, pusztulás mindenfelé. Keblem lehangoltságán a szemembe toluló könnyek könnyítének némileg, s feleszmélve elaléltságomból megfogadám, hogy ez elhagyott, s általam annyira kedvelt fővárosunk emelését tűzendem ki életem egyik vezéreszméjéül. Végzetem megengedé, hogy évek múltán bár, de mégis egyik éber s lelkiismeretes napszámosává válhassak az előttem szent ügynek.

Podmaniczky 1824. június 20-án, Pesten született közepes vagyonú protestáns (evangélikus) arisztokrata családban, gyermekéveit azonban az aszódi ősi családi kastélyban töltötte. Miután a pesti evangélikus gimnáziumban letette vizsgáit, a késmárki evangélikus főiskolán 1843-ban befejezte jogi tanulmányait, s gróf Ráday Gedeon Pest vármegyei követ mellett írnokként, majd aljegyzőként kezdte közéleti pályáját. Kezdetben Széchenyi, majd Kossuth híve, az 1848-as pesti országgyűlésen mint a főrendiház egyik legfiatalabb tagja a jegyzői tisztséget töltötte be. A szabadságharc alatt a honvédségben szolgált huszárkapitányként, egészen a világosi fegyverletételig, ezért büntetésből besorozták gyalogos közlegénynek a császári hadseregbe. 1850 nyarán szabadult, visszavonult birtokára, s éveken át a szépirodalomnak, továbbá egyháza elkötelezett, lelkiismeretes szolgálatának és támogatásának élt. Egymás után írta regényeit, sógora, báró Jósika Miklós és báró Eötvös József módszerét és stílusát igyekezvén utánozni. Mikszáth írta Podmaniczky regényeiről: 

Az írói talentumnak alig egy-egy szikrácskája villan meg imitt-amott. […] De azért e regények többé-kevésbé mégis érdekesek, mert kifejezői annak a kornak és hangulatnak, amikor a magyar a sorok közt kereste az olvasni valót.

Podmaniczky mérsékelt színvonalú, de kétségkívül hazafias szellemű, s főként a női közönség körében népszerű írói munkásságát a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagsággal ismerte el 1859-ben. A politikai változásokkal párhuzamosan hamarosan kilépett a visszavonultságból, 1861-ben országgyűlési képviselővé – egyben a testület alelnökévé – választották, s egészen 1906-ig, azaz negyvenöt éven át volt a T. Ház megbecsült tagja.

Negyvenöt esztendős korában újrakezdte az életet, miután a rokonai, barátai, politikai bajtársai adósságait kifizette és anyagilag tökéletesen tönkrement, írja Krúdy. 

Ekkor Tisza Kámán (akivel még a szabadságharc alatt barátkoztak össze) főnöki állást szerzett neki az Északkeleti Vasúttársaságnál, de az igazi változást az hozta életébe, amikor 1873-ban a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alelnökévé nevezték ki. E posztot 1905-ig töltötte be, és mivel a tanács elnöke a mindenkori miniszterelnök volt, bő három évtizeden át Podmaniczky báró volt gyakorlatilag az első számú vezető, akinek az elképzelései szerint és irányításával, felügyeletével valósultak meg a nagy fővárosi fejlesztések, beruházások: a Sugár (ma Andrássy) út és a Nagykörút kiépítésétől az Operaház felépítésén át a királyi Várkert átalakításáig. Jelentős szerepe volt olyan kiemelkedő létesítmények megalkotásában, mint a Steindl Imre által tervezett Országház, a Hősök terén látható Millenniumi emlékmű Zala György csodálatos szobraival, és a Halászbástya, amelynek tervezése Schulek Frigyes nevéhez fűződik. Ebbe a sorba illeszthető a Margit híd, az Erzsébet híd, a Ferenc József (ma Szabadság) híd, valamint a dunai rakpartok megépítése és a főváros vízvezeték- és csatorna-hálózatának megépítése. Ezzel párhuzamosan több mint tíz évig ő volt a Nemzeti Színház intendánsa, s e minőségében óriási szerepe volt abban is, hogy a Nemzetiből kivált a Népszínház és az önálló Operaház, tehát a közéleti és egyházi szolgálat, karitatív tevékenység, valamint a városépítés, -fejlesztés mellett a művészeti életben is meghatározó szereplő volt.

Krúdy több tárcájában is elmeséli, hogy a Podmaniczkyak aszódi kastélyát a templommal egy folyosó kötötte össze. 

A népes család egyik elárvult, beteges, szótlan-sótalan tagja, Sándor, aki ugyancsak a kastélyban lakott, de mindig egyedül, külön asztalnál evett, gyakran járkált ezen a folyosón, amelynek falára saját kezűleg pingálta: „Minden csak átmenet.” Boldogult úrfikorában Frigyes elhatározta, hogy ezt a jeligét választja magának életre szóló bölcsességül, és életrajzírója szerint valóban Podmaniczky volt az átmenet a Kossuth-időkből a Ferenc József-i korba, a csonttörő nemzeti erőfeszítésekből az örök békének látszó királyságba, a zsinórzatos, sarkantyús, kuruckodó nemzeti korszakból a megalkuvó, bölcsnek mondott európai ruházkodásba. Az öreg báró még megérhette, hogy az általa alkotott, szerelmes Budapestjének „európai” külseje lett, holott ő maga egy olyan régi, ódon házban lakott, ahol még karos gyertyatartó mellett írogatta emlékiratait. A XIX. század agglegénye, a szinte már életében népemlékké váló úriember a XX. század elején „csendesen elmúlt, mint egy kiöregedett zenélőóra, amely többé nem tudta a taktust tartani” – írta Krúdy kilencvenöt éve.  

És vajon a XXI. század budapesti lakói közül hányan tudják, ki volt és mit tett a magyar főváros – tágabb értelemben a magyar haza – anyagi és szellemi, kulturális fejlődéséért az aszódi evangélikus templom kriptájában nyugvó Podmaniczky Frigyes?

Akinek szerteágazó, monumentális életműve nem (csak) múzeumban és könyvtárban látható, olvasható, hanem naponta találkozhatunk és élhetünk vele utcáinkon, tereinken, nemzeti kulturális intézményeinkben.  

 

Az ősz főúr

„A Nemzeti Szinház alatta emelkedett igazi műintézetté a derék Paulay segédkezésével. Általában minden kötelességét a naivitásig híven teljesítette. És semmi tehertől nem riadt vissza, a mit vállára raktak. Már pedig sokat raktak még azután is. A hol pusztán tiszta kéz kellett – »bízzuk Podmaniczkyra«, a hol megfeszített erővel kellett dolgozni: »talán elvállalná Podmaniczky«. Elnöke lett az »Adriá«-nak (ez volt a kenyérkereseti állása), viselte a szabadelvűpárt elnökségét. Megszakítás nélkül tagja volt a képviselőháznak s 1875 óta egész Bánffyig ő vezette a választásokat. De ő mindezeket nem ambiczionálta, csak kötelességből tűrte, utoljára már annyi munkát raktak rá, hogy nem is tudta számon tartani tisztségeit. Így egy ízben fontos szavazás alkalmával megjelent a városház termében is, nem gondolva arra, hogy ő már hosszú évek sora óta nem tagja a városi képviselő-testületnek. A közgyűlés elnöke, áthatva attól a tisztelettől, mely az ősz főurat megillette, nem világosítá fel erről, hagyta őt szavazni is, s csak az eredmény kimondásánál jelezte tapintatosan: – Egy szavazat leszámíttatván ebből, maradt ennyi...”

(Mikszáth Kálmán: Báró Podmaniczky Frigyes. 1824–1907. Vasárnapi Ujság, Budapest, 1907. október 27.) 

 

 

Mindent egy helyen az Eb-ről

A téma legfrissebb hírei

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Címoldalról ajánljuk

Tovább az összes cikkhez chevron-right

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.