Mihelt Isten segedelméből az tudomány dolgában valami küs ítéletet tehetsz, azon igyekezzél, hogy napotól-napestig taníthass. Ha penig munkád után még annyit nem gyűjtöttél, hogy egymásután sokáig cselekedhetnéd azt: azt taníts, az mit tudsz, külömb-külömb hellyeken és órákon. […] minden magad mutogatását hátrahagyván, akar készülhess reá, s akar ne, csak tanítton taníts.

Ez volt a magyar művelődés- és neveléstörténet egyik legnagyobb géniusza, Apáczai Csere János pedagógiai meggyőződése, amit fél évszázada róla írt remek esszéjében idézett Vekerdi László. Az első magyar nyelvű enciklopédia írója és kiadója teológusként lehetett volna lelkész is, de gondolatokból épített templomot: tanított, iskolát teremtett, és új, háromszintű iskolarendszert tervezett. Ennek csúcsán a magyar academia (mai értelemben vett egyetem) állt volna, amely a tudományok buzgó és lankadatlan előmozdításával és gyarapításával teszi műveltté és boldoggá a nemzetet.
Vekerdi másik példaképe, mestere, egyben atyai jó barátja, Németh László szellemi végrendeletében mintegy rábízta a magyarságot legértőbb és leghűségesebb tanítványára, két intelmet kötve a lelkére:
- Hogy taníts, értess s ne kápráztass.
- Hogy a magyarokat, mert ostobák és komiszak, mégsem illik cserbenhagyni vagy épp elárulni.
Rákóczi Ferenc is tudta, hogy Bécsben különb, műveltebb emberek, hozzá közelebb állók élnek, mint akiket ő pártfogásba vesz. Ezért tartom én őt, a tisztább csillagról jöttet és az elhagyottak s eltemetettek dolgát fölkarolót: a legvonzóbb magyarnak…
Egy másik „tisztább csillagról jött” nagy, sőt a legnagyobb magyar hasonlóképpen fogalmazta meg saját hitvallását A kelet népe című művében: „Ámde kit magyarrá teremtett a legmagasb Úr, és nem szégyenli elhagyott, még annyira gyenge vérének nem fogni bajnokilag pártját: az, ha nem alszik – nem derék.” Széchenyi szerint honunk bajnoki pártolásához „bizonyos zarándoki komoly magamegtagadás” szükségeltetik, mely sokkal inkább használni kíván s törekedik a hazának, semmint fényleni sajátlag.
Ha valakire, akkor Vekerdi Lászlóra tökéletesen illik ez a zarándoki komoly magamegtagadó, másoknak használó, és mások között közvetítő mentalitás, habitus és életút.
Alighanem igaza van Benkő Samunak, a három éve elhunyt kiváló erdélyi magyar művelődéstörténésznek, aki szerint a Közvetítő szó (így, nagybetűvel!) a legalkalmasabb a Vekerdi-életmű egészének a jellemzésére: nemcsak a határon belül élők és a határon túlra rekedtek között közvetített, hanem nemzedékek között is, tudomány és művészet között, s a tudományon belül a humaniórák és a reáliák művelői között, egyszóval az emberi és természeti jelenségek csodáira figyelő, különböző készültségű és egymástól eltérő módszerekre esküvő elmék között.
Ha egy rövid mondatban kellene összefoglalnom a Közvetítő egész életművét: olvasott, írt és tanított.
De hogy miről olvasott és írt, és mit tanított ez a példátlanul sokoldalú, enciklopédikus műveltségű értelmiségi, akit sokan az utolsó magyar polihisztornak tartanak, azt számba venni, felsorolni sem egyszerű. Lássuk csak a témaköröket: tudománytörténet, orvostörténet, matematikatörténet, fizika (és története), irodalomtörténet, természettudomány, biológia, általános nyelvészet, történettudomány, művelődéstörténet, társadalomtudomány, informatika, genetika, mechanika, kémia, könyvkiadás, néprajz, régészet, helytörténet, földrajz, ökológia, könyvtártörténet, oktatástörténet, statisztika, filozófia és a többi. Ezen túl (ezen közben) sokat írt a Bolyai családról, Fülep Lajosról, Illyés Gyuláról, Kodály Zoltánról, a Nobel-díjas és más kiváló magyar tudósokról. És arról a két univerzális emberről, akik a leginkább meghatározók voltak egész pályáján: Galileo Galileiről és Németh Lászlóról.