Mihelt Isten segedelméből az tudomány dolgában valami küs ítéletet tehetsz, azon igyekezzél, hogy napotól-napestig taníthass. Ha penig munkád után még annyit nem gyűjtöttél, hogy egymásután sokáig cselekedhetnéd azt: azt taníts, az mit tudsz, külömb-külömb hellyeken és órákon. […] minden magad mutogatását hátrahagyván, akar készülhess reá, s akar ne, csak tanítton taníts.
Ez volt a magyar művelődés- és neveléstörténet egyik legnagyobb géniusza, Apáczai Csere János pedagógiai meggyőződése, amit fél évszázada róla írt remek esszéjében idézett Vekerdi László. Az első magyar nyelvű enciklopédia írója és kiadója teológusként lehetett volna lelkész is, de gondolatokból épített templomot: tanított, iskolát teremtett, és új, háromszintű iskolarendszert tervezett. Ennek csúcsán a magyar academia (mai értelemben vett egyetem) állt volna, amely a tudományok buzgó és lankadatlan előmozdításával és gyarapításával teszi műveltté és boldoggá a nemzetet.
Vekerdi másik példaképe, mestere, egyben atyai jó barátja, Németh László szellemi végrendeletében mintegy rábízta a magyarságot legértőbb és leghűségesebb tanítványára, két intelmet kötve a lelkére:
- Hogy taníts, értess s ne kápráztass.
- Hogy a magyarokat, mert ostobák és komiszak, mégsem illik cserbenhagyni vagy épp elárulni.
Rákóczi Ferenc is tudta, hogy Bécsben különb, műveltebb emberek, hozzá közelebb állók élnek, mint akiket ő pártfogásba vesz. Ezért tartom én őt, a tisztább csillagról jöttet és az elhagyottak s eltemetettek dolgát fölkarolót: a legvonzóbb magyarnak…
Egy másik „tisztább csillagról jött” nagy, sőt a legnagyobb magyar hasonlóképpen fogalmazta meg saját hitvallását A kelet népe című művében: „Ámde kit magyarrá teremtett a legmagasb Úr, és nem szégyenli elhagyott, még annyira gyenge vérének nem fogni bajnokilag pártját: az, ha nem alszik – nem derék.” Széchenyi szerint honunk bajnoki pártolásához „bizonyos zarándoki komoly magamegtagadás” szükségeltetik, mely sokkal inkább használni kíván s törekedik a hazának, semmint fényleni sajátlag.
Ha valakire, akkor Vekerdi Lászlóra tökéletesen illik ez a zarándoki komoly magamegtagadó, másoknak használó, és mások között közvetítő mentalitás, habitus és életút.
Alighanem igaza van Benkő Samunak, a három éve elhunyt kiváló erdélyi magyar művelődéstörténésznek, aki szerint a Közvetítő szó (így, nagybetűvel!) a legalkalmasabb a Vekerdi-életmű egészének a jellemzésére: nemcsak a határon belül élők és a határon túlra rekedtek között közvetített, hanem nemzedékek között is, tudomány és művészet között, s a tudományon belül a humaniórák és a reáliák művelői között, egyszóval az emberi és természeti jelenségek csodáira figyelő, különböző készültségű és egymástól eltérő módszerekre esküvő elmék között.
Ha egy rövid mondatban kellene összefoglalnom a Közvetítő egész életművét: olvasott, írt és tanított.
De hogy miről olvasott és írt, és mit tanított ez a példátlanul sokoldalú, enciklopédikus műveltségű értelmiségi, akit sokan az utolsó magyar polihisztornak tartanak, azt számba venni, felsorolni sem egyszerű. Lássuk csak a témaköröket: tudománytörténet, orvostörténet, matematikatörténet, fizika (és története), irodalomtörténet, természettudomány, biológia, általános nyelvészet, történettudomány, művelődéstörténet, társadalomtudomány, informatika, genetika, mechanika, kémia, könyvkiadás, néprajz, régészet, helytörténet, földrajz, ökológia, könyvtártörténet, oktatástörténet, statisztika, filozófia és a többi. Ezen túl (ezen közben) sokat írt a Bolyai családról, Fülep Lajosról, Illyés Gyuláról, Kodály Zoltánról, a Nobel-díjas és más kiváló magyar tudósokról. És arról a két univerzális emberről, akik a leginkább meghatározók voltak egész pályáján: Galileo Galileiről és Németh Lászlóról.
Ennek ellenére nem mindenki szereti ráhúzni a polihisztorság skatulyáját. Például N. Pál József irodalomtörténész sem, aki szerint Vekerdi „életérdekű gondolkodó”, s nem azért olvas – nagyon is tervszerű összevisszasággal – mindenfélét mindenféle nyelven, hogy önmagának és másoknak tetszelegjen, hanem azért, mert tudni szeretné, hogy „a világ logikus, harmonikus, rendezett” csoda-e még, vagy mit kellene tennünk azért, hogy (ismét) azzá legyen.
Ha ennyi mindenféléhez értett, vajon mi a foglalkozása?
Feltehetőleg vincellér, ezért jár a Somló-hegy oldalába szőlőt kacsolni – írta róla a 60. születésnapja alkalmából a nála kilenc évvel idősebb barátja, a szintén orvos, író, művelődéstörténész, polihisztor Benedek István, akinek a lakásán az 1970-es évek elején – reneszánsz itáliai mintára – megalakult a „hiúzok társasága”, s ennek tagja lett mások mellett az ifjú Antall József és Vekerdi László is. Ám Benedek hozzátette: Nem vincellér. Orvosi diplomája van, a híres Sántha Kálmán professzor mellett volt tudományos kutató Debrecenben, aztán kórboncnok az onkológiai intézetben Budán, Németh Lászlóval közösen tervezték az egyetemes tudománytörténet megírását, azóta az Akadémia könyvtárának egy hivatalában ügyködik, az idegen nyelvű könyvek beszerzését intézi.
Ilyen gazdagok vagyunk: az ország legműveltebb embere egy hivatal mélyén duzzog, ahelyett, hogy a Művelődéstörténeti Tanszék vezető professzora volna.
Művelje országunkat, ne a kertjét – javasolta az Élet és Irodalom hasábjain 1984 júliusában.
Vekerdi tényleg ezt tette, szinte egész életében. 1924. július 21-én, Hódmezővásárhelyen született. Református apja és anyja is tanár volt Debrecenben, ahol a híres Református Kollégium diákja volt. Írónak készült, mégis először Sopronban erdészetet tanult, aztán Debrecenben, majd Budapesten elvégezte az orvosi egyetemet. Debrecenben, majd a fővárosban kutatóintézeti orvos volt. A legnagyobb hatással Sántha Kálmán, a világhírű idegsebész professzor, Fülep Lajos, az örök eszményt kereső művészettörténész, filozófus, pedagógus és református lelkész, és (az orvos hivatását az íróra cserélő) Németh László volt rá.
Németh Lászlót olyannak tekintem, aki nagy hatással volt gondolkozásomra és életemre, és akinek a ’vezetését’ önként elfogadtam… Az öreg Karácsony Sándor óta senkiről nem éreztem úgy, hogy hű, de jó lenne ezt az embert hallgatni, mindegy, bármiről beszél
– írta róla Vekerdi egyik levelében.
Rövid ideig az ELTE-n is tanított, de 1956-os szerepe miatt eltávolították az egyetemről, majd miután az orvosi állás betöltésére is alkalmatlanná nyilvánították, 1963-ban az MTA Matematikai Kutatóintézetében kapott könyvtárosi állást. Amikor Németh Lászlóról írt monográfiáját 1970 végén a Népszabadságban megtámadták, innen is távoznia kellett, de szerencsére munkát kapott az Akadémiai Könyvtárban, ahol szinte (2009 végén bekövetkezett) haláláig dolgozott.
Egyszerű könyvtáros vagyok, aki könyvekkel, recenziókkal, csoportosításokkal foglalkozik
– mondta többször is magáról.
Az egyszerű könyvtáros a folyamatos olvasás, lektorálás és könyvbeszerzés közben írt és tanított, a rádióban és a televízióban, ismeretterjesztő előadásokon, konferenciákon és vitakörökön, a tudományegyetemen és a szerkesztőségekben, könyvekben és folyóiratokban, napilapokban és gyűjteményes művekben, egyetemi jegyzetekben és konferenciakiadványokban, sorozatokban és egyedi művekben, monográfiákban, lexikonokban és bibliográfiákban. Egyik tanítványa, Gazda István tudománytörténész szerint Vekerdi a „könyvek lelkének ismerője”, aki még tudta, mi a különbség könyv és könyv, tudás és tudós, igazi tudás és igazi tudós, betű és betűhalmaz között. Aki ismerte a régmúlt idők gondolkodói lelkületét, a nyelvek zamatát, az egykori tudósok mágiáját. Mivel a szocialista rendszer belügyi szerve által kiállított új személyi igazolványába azt írták, hogy szakképzettsége nincs, Gazda – Pascal szállóigévé vált szentenciájára utalva: „Nádszál az ember, de gondolkodó nádszál” – feltette a költői kérdést: „Nem kellene a rendszertanokban külön fejezetet nyitni a gondolkodó, ámbár szakképzetlen nádszálaknak?”
Amikor Herczeg János és Staar Gyula 1998 nyarán nagy nehezen rávették egy televíziós portréfilm elkészítésére, Vekerdi így foglalta össze credóját:
Nem hiszek ilyen felosztásokban: művelődéstörténet, kultúrtörténet, tudománytörténet, technikatörténet, zenetörténet, művészettörténet. Ami engem igazán érdekel, az az aktuális jelen arca. Sokféle jelen van, létezik egy éppen aktuális jelenünk. Ha van egyáltalán értelme a nemzeti történetírásnak, akkor éppen az, hogy megmutassa az aktuális jelent.
Ennek kapcsán utalt Halász Gábor Magyar viktoriánusok című esszéjére, amely a kiegyezéses Magyarország jelenét úgy szépítette meg, hogy az az 1930-as években egy tanmese, mintapélda lett arra, milyen az, amikor az ország nehéz helyzetében összeszedi magát, s az alaptermészetükben önző emberek is miként tudják a közjó érdekében vezetni az országot. Hogy Magyarország ne csak ország, de haza is legyen – minden itt élő ember számára!
A Megszállottak – Öt magyar fizikus című, 1991-ben megjelent tudós-interjúkötet előszavát így zárta Vekerdi László:
Tessék, Urak, Úrnők, Írástudók, Politikusok, lehet fölzárkózni. Van mihez. Itthon.
Most, a Közvetítő könyvtáros századik születésnapján – rá gondolva – én csak megismételni tudom egykori tessékelését.
