Grósz Károly (1930–1996) az államszocializmus korát átélt kortársaink, a rendszerváltozás ideje és annak (a nyilvánosság előtt zajlott, vagy éppen titkos) folyamatai iránt érdeklődők, valamint az azzal foglalkozó szakemberek számára első pillantásra egy szürke kommunista apparatcsiknak tűnhet, de ennél – immár történeti – alakja mind politikatörténeti, mind mentalitástörténeti szempontból jóval összetettebb és érdekesebb.
A fiatalon Borsod megyében viszonylag gyors politikai karriert befutott, majd a fővárosba került Grósz Károly előbb a kommunista pártapparátusban dolgozott „tájékoztatáspolitikai területen” az állampárt agitációs és propagandaosztályának vezetőjeként, később pedig a főváros párttitkáraként is tevékenykedett, de közben volt a miskolci pártlap főszerkesztője éppúgy, mint a rádió és a televízió párttitkára, vagy Fejér, illetve Borsod megyei pártvezető.
Viszonylag idős korában került a diktatúra állampártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságába, s vált végül a szervezet élén Kádár János utódjává, s a közvélemény szemében energikusnak és reformszellemiségűnek tűnő kormányfővé. Ő volt ugyanis a minisztertanács elnöke akkor, amikor a piacgazdaság alapjainak letétele megindult, s ennek jegyében például bevezették az általános forgalmi adót és a személyi jövedelemadót. A rendszerváltozást követően a politikai élettől visszavonult és a társadalmi nyilvánosságtól távol töltötte nyugdíjas éveit.
Medgyesi Konstantin, a szegedi egyetem pedagógusképző karának főiskolai docense és a Tisza-parti város múzeumának munkatársa Az utolsó magyar pártfőtitkár. Grósz Károly politikai életrajza című, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent monográfiájához nemcsak számos levéltári forrást és korabeli sajtóanyagot használt föl, de élt az elbeszélt törénelem (oral history) módszertanával, s maga is széles körű adatfeltáró tevékenységet végzett (levél- és e-mail-váltásokkal, telefonos és személyes interjúkkal) Grósz napjainkban élő rokonainak, ismerőseinek, élete és tevékenysége tanúinak körében.
A könyv logikus fölépítésű, a szerkezete a világos, s a kronológián túl a főbb életrajzi és politikatörténeti csomópontok jelentik a szervezőelvét.
Mindezeket Medgyesi a hazai, a közép- és kelet-európai, valamint a nemzetközi (akkor még bipolárisnak látszó) politika színterén is kontextualizálta. Mivel a kötet szerzője történész, jogász, szociológus és médiaszakember is egyben, különös érzékenységgel nyúlt például a Grószt mindenkor körülvevő társadalmi és emberi környezet elemzéséhez, vagy kutatásai alanyának „kommunikációs szakemberi” – vagyis „agitpropos” – tevékenységéhez.
Sőt, Medgyesi Konstantin talán túlságosan is együttérző Grósszal. Amikor például a kommunista politikus óvatosságát és a radikális mozgalmaktól való rettegését – amelyet 1988–89-ben nyilvánosan is kifejtett – az ötvenhatos forradalom miskolci eseményeinek lincseléseiben gyökerezteti. A diktatúrától elnyomott emberek népharagjának ezen megnyilvánulásai – derül ki a könyvből – nagyon megijesztették Grószt, aki akkor, amikor az 1950-es években a kommunisták magyar állampolgárok tízezreit internálták, perbe fogták, megbüntették, bebörtönözték és kisemmizték, nem nagyon félt, hiszen „megbízható elvtárs” volt, aki tiszti kiképzést is kapott (amelyre önként jelentkezett) és a Rákosi-féle állampárt egyik lokális vezetőjeként tevékenykedett.
Grósz Károly 1956 után mint a Magyar Rádió és Televízió párttitkára alakította (legalábbis részben) az újjászerveződött diktatúra, a kádári világ médiáját, amelyben hamar megtalálta a helyét. Ennek egyik bizonyítéka lett, hogy az MSZMP Agitációs és Propaganda Osztályát is vezethette. Hangsúlyosan elemzésre kerül a könyvben Grósznak a román diktátorral, Ceausescuval való 1988. augusztusi aradi találkozójának kudarca, valamint a kapcsolata Gorbacsovval és Ronald Reagannel, ahogy az a folyamat is, ahogy 1988/89-ben elment mellette az idő, s a közvélemény szemében szocialista reformerből vaskalapos és vonalas komcsivá vált.
Medgyesi Konstantin könyvében igyekezett Grószról reális és a történeti forrásokon nyugvó képet adni az olvasónak. Ez a lehető legteljesebb mértékben sikerült is. Annak ellenére, hogy pár pontatlanság van a kiadványban. Ilyen például, hogy a kollekciós évek „másik” baloldali munkáspártjának, a Szociáldemokrata Pártnak az elnevezése helytelenül szerepel, akárcsak Földvári Rudolf neve. A könyv címe szerint az utolsó magyar pártfőtitkárról szól. Tegyük hozzá: a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának első főtitkára – a szervezet 1985-ös XIII. kongresszusától kezdődően – Kádár János (korábbi első titkár) volt, a második pedig Grósz Károly. De kétségtelenül kevésbé frappáns cím lett volna az, hogy: A második magyar pártfőtitkár.
Összességében impozáns forrásbázison nyugvó, kiegyensúlyozott történészi és társadalomkutatói szemléletről árulkodó, előítéletektől és aktuális ideológiai megfontolásoktól, érdekektől mentes politikai életrajzot vehetünk kézbe Medgyesi Konstantin munkájának eredményeként Grósz Károlyról. A könyv nemcsak a magyar baloldali diktatúrák története, de az egész modern kori történelmünk helyesebb megértéséhez is fontos hozzájárulás.
(Medgyesi Konstantin: Az utolsó magyar pártfőtitkár. Grósz Károly politikai életrajza. Budapest, Ludovika Egyetemi Kiadó, 2024. 280 old. Ármegjelölés nélkül)
