Grósz Károly (1930–1996) az államszocializmus korát átélt kortársaink, a rendszerváltozás ideje és annak (a nyilvánosság előtt zajlott, vagy éppen titkos) folyamatai iránt érdeklődők, valamint az azzal foglalkozó szakemberek számára első pillantásra egy szürke kommunista apparatcsiknak tűnhet, de ennél – immár történeti – alakja mind politikatörténeti, mind mentalitástörténeti szempontból jóval összetettebb és érdekesebb.
A fiatalon Borsod megyében viszonylag gyors politikai karriert befutott, majd a fővárosba került Grósz Károly előbb a kommunista pártapparátusban dolgozott „tájékoztatáspolitikai területen” az állampárt agitációs és propagandaosztályának vezetőjeként, később pedig a főváros párttitkáraként is tevékenykedett, de közben volt a miskolci pártlap főszerkesztője éppúgy, mint a rádió és a televízió párttitkára, vagy Fejér, illetve Borsod megyei pártvezető.
Viszonylag idős korában került a diktatúra állampártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságába, s vált végül a szervezet élén Kádár János utódjává, s a közvélemény szemében energikusnak és reformszellemiségűnek tűnő kormányfővé. Ő volt ugyanis a minisztertanács elnöke akkor, amikor a piacgazdaság alapjainak letétele megindult, s ennek jegyében például bevezették az általános forgalmi adót és a személyi jövedelemadót. A rendszerváltozást követően a politikai élettől visszavonult és a társadalmi nyilvánosságtól távol töltötte nyugdíjas éveit.
Medgyesi Konstantin, a szegedi egyetem pedagógusképző karának főiskolai docense és a Tisza-parti város múzeumának munkatársa Az utolsó magyar pártfőtitkár. Grósz Károly politikai életrajza című, a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában nemrégiben megjelent monográfiájához nemcsak számos levéltári forrást és korabeli sajtóanyagot használt föl, de élt az elbeszélt törénelem (oral history) módszertanával, s maga is széles körű adatfeltáró tevékenységet végzett (levél- és e-mail-váltásokkal, telefonos és személyes interjúkkal) Grósz napjainkban élő rokonainak, ismerőseinek, élete és tevékenysége tanúinak körében.
A könyv logikus fölépítésű, a szerkezete a világos, s a kronológián túl a főbb életrajzi és politikatörténeti csomópontok jelentik a szervezőelvét.
Mindezeket Medgyesi a hazai, a közép- és kelet-európai, valamint a nemzetközi (akkor még bipolárisnak látszó) politika színterén is kontextualizálta. Mivel a kötet szerzője történész, jogász, szociológus és médiaszakember is egyben, különös érzékenységgel nyúlt például a Grószt mindenkor körülvevő társadalmi és emberi környezet elemzéséhez, vagy kutatásai alanyának „kommunikációs szakemberi” – vagyis „agitpropos” – tevékenységéhez.
Sőt, Medgyesi Konstantin talán túlságosan is együttérző Grósszal. Amikor például a kommunista politikus óvatosságát és a radikális mozgalmaktól való rettegését – amelyet 1988–89-ben nyilvánosan is kifejtett – az ötvenhatos forradalom miskolci eseményeinek lincseléseiben gyökerezteti. A diktatúrától elnyomott emberek népharagjának ezen megnyilvánulásai – derül ki a könyvből – nagyon megijesztették Grószt, aki akkor, amikor az 1950-es években a kommunisták magyar állampolgárok tízezreit internálták, perbe fogták, megbüntették, bebörtönözték és kisemmizték, nem nagyon félt, hiszen „megbízható elvtárs” volt, aki tiszti kiképzést is kapott (amelyre önként jelentkezett) és a Rákosi-féle állampárt egyik lokális vezetőjeként tevékenykedett.
