Dominic Lobalut Európa egyik legjobb közép- és hosszútávfutójának ismerhették meg az atlétikai közvetítések nézői. A római Európa-bajnokságon svájci színekben láthattuk versenyezni. De nem állampolgára az alpesi országnak, legkorábban 2031-ben szerezhet ottani útlevelet. Ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szabályai szerint nem versenyezhet jelenleg svájci színekben. Viszont szívesen látták a NOB égisze alatt létrehozott, immár a harmadik egymást követő nyári olimpián versenybe szálló menekültcsapatban. A most 25 éves Lobalu a dél-szudáni polgárháború következtében még kisgyerekként elveszítette a szüleit, árvaházba, kenyai menekülttáborba került, míg futóként egyszer csak fel nem fedezték. Ma Svájcban él és edz.
Megható emberi történeteket fedezhetünk fel a menekültcsapatbéli életrajzok olvasásakor. De Cindy Ngamba története például elgondolkodtató. A párizsi olimpián ő lett a menekültek női zászlóvivője. Az ökölvívónő nyíltan leszbikus, és azért számít menekültnek, mert szülőhazája, Kamerun bünteti a homoszexualitást. Igen ám, de nem sokkal azután, hogy a menekültek a megnyitóünnepségen elhajóztak a Szajnán, a nyugat-afrikai ország küldöttsége ugyanolyan meleg fogadtatásban részesült, mint Cindy Ngamba. Logikus-e ez így? Illetve mire számíthatunk a világ sportpolitikájától, amelynek a német Thomas Bach személyében a (túl)fejlett nyugati országok egy képviselője áll az élén?
A házigazda, Emmanuel Macron francia elnök pedig a meghökkentő és a beépített transzvesztitashow-val sokakat megbotránkoztató megnyitót követően, a bírálatokra válaszul kijelentette: „Ez Franciaország!
A világ nagyjából kétszáz országának a fele számít többé-kevésbé demokráciának. Ha sorra vennénk, hol és ki mindenkit üldöznek valamilyen okból, hol sértik meg súlyosan az emberi jogokat, a NOB nyugodtan átalakulhatna nemzetközi büntetőbírósággá. Miközben persze a globális sportpolitika érdeke az, hogy minél szélesebb körben terjessze és juttassa érvényre az olimpiai eszmét. Ezért hát a menekültcsapat is egyfajta kirakatválogatottá válik, ha a térségi és polgárháborúk üldözöttei helyett egyes ENSZ-tagállamok törvényeinek kirekesztettjeit karolja fel.
Ha őszintén belegondolunk, hogy a huszadik századi Magyarországon hány főnek, hány embercsoportnak és milyen hosszan sértették meg az emberi jogait, akkor igencsak soványka lenne ma az olimpiai aranyérmeseink listája, amennyiben a nemzetközi sportdiplomácia ezért elverte volna a port hazánkon.
A NOB is tudja, hogy vékony jégen jár, és nincsen zsinórmértéke az egyes országok megítélésére. Párizsban legfeljebb malőr volt, hogy a dél-koreai csapatot az északiak küldöttségeként konferálták fel; egyébként meg jobb nem bolygatni ezt a sok évtizede megoldatlan kérdést. Az elmúlt egy évben újra kifakadt izraeli–palesztin viszályt pedig jegelik a NOB berkein belül, ahogy csak tudják – nem mintha ne vezetne ez a kérdés forrongáshoz Los Angeles utcáitól kezdve Párizson át Brisbane-ig. Azért éppen ezt a három nagyvárost emeltük ki, mert 2024 és 2032 között ezek rendezik a nyári olimpiákat. Ahogyan 2026-tól 2030-ig – ameddig a házigazda kiléte ismeretes már – a téli játékokat (Milánó-Cortina, Francia-Alpok) is a legfejlettebb nagy gazdaságokat tömörítő G7 országcsoport tagjainak valamelyikében tartják. Egy olimpia megrendezéséhez – különösen a mai követelmények, logisztikai elvárások nyomán – irdatlan infrastruktúrára, emiatt pedig beruházásokra és pénzre van szükség, miközben az anyagi bukás reális kockázat. A fejlett világ előnyt élvez, mint az élet annyi más területén.