Dominic Lobalut Európa egyik legjobb közép- és hosszútávfutójának ismerhették meg az atlétikai közvetítések nézői. A római Európa-bajnokságon svájci színekben láthattuk versenyezni. De nem állampolgára az alpesi országnak, legkorábban 2031-ben szerezhet ottani útlevelet. Ezért a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) szabályai szerint nem versenyezhet jelenleg svájci színekben. Viszont szívesen látták a NOB égisze alatt létrehozott, immár a harmadik egymást követő nyári olimpián versenybe szálló menekültcsapatban. A most 25 éves Lobalu a dél-szudáni polgárháború következtében még kisgyerekként elveszítette a szüleit, árvaházba, kenyai menekülttáborba került, míg futóként egyszer csak fel nem fedezték. Ma Svájcban él és edz.
Megható emberi történeteket fedezhetünk fel a menekültcsapatbéli életrajzok olvasásakor. De Cindy Ngamba története például elgondolkodtató. A párizsi olimpián ő lett a menekültek női zászlóvivője. Az ökölvívónő nyíltan leszbikus, és azért számít menekültnek, mert szülőhazája, Kamerun bünteti a homoszexualitást. Igen ám, de nem sokkal azután, hogy a menekültek a megnyitóünnepségen elhajóztak a Szajnán, a nyugat-afrikai ország küldöttsége ugyanolyan meleg fogadtatásban részesült, mint Cindy Ngamba. Logikus-e ez így? Illetve mire számíthatunk a világ sportpolitikájától, amelynek a német Thomas Bach személyében a (túl)fejlett nyugati országok egy képviselője áll az élén?
A házigazda, Emmanuel Macron francia elnök pedig a meghökkentő és a beépített transzvesztitashow-val sokakat megbotránkoztató megnyitót követően, a bírálatokra válaszul kijelentette: „Ez Franciaország!
A világ nagyjából kétszáz országának a fele számít többé-kevésbé demokráciának. Ha sorra vennénk, hol és ki mindenkit üldöznek valamilyen okból, hol sértik meg súlyosan az emberi jogokat, a NOB nyugodtan átalakulhatna nemzetközi büntetőbírósággá. Miközben persze a globális sportpolitika érdeke az, hogy minél szélesebb körben terjessze és juttassa érvényre az olimpiai eszmét. Ezért hát a menekültcsapat is egyfajta kirakatválogatottá válik, ha a térségi és polgárháborúk üldözöttei helyett egyes ENSZ-tagállamok törvényeinek kirekesztettjeit karolja fel.
Ha őszintén belegondolunk, hogy a huszadik századi Magyarországon hány főnek, hány embercsoportnak és milyen hosszan sértették meg az emberi jogait, akkor igencsak soványka lenne ma az olimpiai aranyérmeseink listája, amennyiben a nemzetközi sportdiplomácia ezért elverte volna a port hazánkon.
A NOB is tudja, hogy vékony jégen jár, és nincsen zsinórmértéke az egyes országok megítélésére. Párizsban legfeljebb malőr volt, hogy a dél-koreai csapatot az északiak küldöttségeként konferálták fel; egyébként meg jobb nem bolygatni ezt a sok évtizede megoldatlan kérdést. Az elmúlt egy évben újra kifakadt izraeli–palesztin viszályt pedig jegelik a NOB berkein belül, ahogy csak tudják – nem mintha ne vezetne ez a kérdés forrongáshoz Los Angeles utcáitól kezdve Párizson át Brisbane-ig. Azért éppen ezt a három nagyvárost emeltük ki, mert 2024 és 2032 között ezek rendezik a nyári olimpiákat. Ahogyan 2026-tól 2030-ig – ameddig a házigazda kiléte ismeretes már – a téli játékokat (Milánó-Cortina, Francia-Alpok) is a legfejlettebb nagy gazdaságokat tömörítő G7 országcsoport tagjainak valamelyikében tartják. Egy olimpia megrendezéséhez – különösen a mai követelmények, logisztikai elvárások nyomán – irdatlan infrastruktúrára, emiatt pedig beruházásokra és pénzre van szükség, miközben az anyagi bukás reális kockázat. A fejlett világ előnyt élvez, mint az élet annyi más területén.
Mindez – akaratlagosan vagy hátsó szándék nélkül – nem marad politikai következmények nélkül. A Nyugat gazdasági zászlóshajójával felérő G7-ek (egy kivétellel a NATO tagjai, a hétből hárman pedig uniós tagországok) első számú ellensége ma Vlagyimir Putyin Oroszországa. Az oroszok – valamint a csatlósaikként elkönyvelt belaruszok – kirekesztése, ha közvetlen ellenfeleiknek nem is, de a világ sportja egészének fájdalmas döntés.
Megalázó, hogy nemzeti színeiket nem viselhetik, semlegesként indulhatnak csak, himnuszukat nem játsszák el a tiszteletükre. Így persze csak maroknyi csapatot sikerült kiállítaniuk, azt is annak terhe mellett, hogy az abban résztvevőket odahaza külföldi ügynökként bélyegzik meg. Mit mondhatunk erre mi, semleges nézők? 2022 óta megszoktuk, hogy a nagy világversenyeket az oroszok jelenléte nélkül rendezik. Ez jégkorongban vagy női műkorcsolyában például teljesen abszurd. Nyári sportágakat most ehhez csak azért ne tegyünk hozzá, hogy – például Danyiil Medvegyev teniszcsillag játékát látva – legalább az illúziónk megmaradjon a következő bő egy hétre: minden számban valóban a világelitet látjuk versengeni a párizsi olimpián. A legabszurdabb követelmény: az orosz sportolók indulásának feltételéül szabták, hogy nem lehetnek az ukrajnai orosz agresszió támogatói. Teljes képtelenség márpedig, hogy akármilyen sportolótól meghatározott politikai nézeteket várjanak el, ráadásul önkényesen kijelölt szempontok alapján. Ez elvi kérdés, független attól, hogy hányan ítéljük el Moszkva ukrajnai agresszióját. Rotter Emília életének például kitüntetett pillanata volt, amikor Szollás Lászlóval az oldalán bronzérmet vehetett át páros műkorcsolyában az 1936-os garmisch-partenkircheni téli olimpián. Zsidóként azonban alighanem a legkínosabb, hogy az érmeket maga Adolf Hitler adta át. A náci vezetés akkor, ahogyan a berlini nyári játékokon is, országa imázsát akarta javítani a világ szemében – ez a mai napig az olimpiai rendezések egyik mozgatórugója. A sportoló pedig – ahogy az olimpiai mozgalom jelszava tartja – gyorsabban, magasabbra és erősebben tör; a műkorcsolyázóknál ez alighanem ügyesebbent jelent. Politikai nézetek sportolókon való számonkérése korunk hóbortja.
„A béke vagy te, sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag” – írta annak idején Pierre de Coubertin báró. Bár így lenne! De törekedni lehet rá, gyorsabban és erősebben.
Borítókép: Cindy Ngamba, a menekültek csapatában induló olimpikon (Fotó: AFP/Mohd Rasfan)
