– Szent István napja a magyarság legrégebbi ünnepe, amelynek kezdete az 1083. augusztus 20-i szentté avatásig nyúlik vissza, majd az 1092-es szabolcsi zsinaton a magyar egyház felvette és – a később szintén szentté avatott – László király beiktatta a kötelező ünnepek sorába. Az egyszerre egyházi, állami, nemzeti ünnepet a magyar reformátusok a XX. századig nem ünnepelték meg. Református lelkészként és történészként hogyan látja, mi volt ennek az oka?
– Először tisztázzuk, mit jelent az, hogy református. Számomra azt, hogy reformált katolikus. Kevesen tudják, hogy a XIX. századig egyházunk hivatalos neve az volt, hogy a Szent Evangyéliom szerint Reformált Katolikus Egyház. Tehát mi is katolikusok vagyunk, csak nem római, hanem reformált katolikusok. Az apostoli hitvallásban mi is azt mondjuk, hogy „hiszem az egyetemes anyaszentegyházat”, és az egyetemes a görög katholikosz szó magyar megfelelője.
– Báthori Gábor dunamelléki református püspök volt az első, aki jó kétszáz éve felvetette: „Miért ne tarthatnánk Szent István Király emlékezetére egy Nemzeti Innepet?” Mégis – néhány helyi példát nem számítva – csak 1937-ben ünnepelte első ízben a magyar református egyház első királyunk emlékezetét. Ravasz László püspök kinyilvánította a Kálvin téri templomban, hogy református értelemben István király is szent volt, a következő évben pedig az ünnepnapra istentiszteleti rendtartást dolgozott ki. Vagyis a szent jelző volt sokáig akadálya első királyunk református ünneplésének?
– Lényegét tekintve igen. Ennek az a teológiai magyarázata, hogy a római katolikus egyházban a szent azt jelenti, hogy valamelyik pápa egy arra érdemes személyt meghatározott szabályok szerint először boldoggá, majd szentté avat. Viszont a reformátusok számára a Szentírás az első, amelynek a tanítása szerint minden keresztyén ember, aki Jézus Krisztusra bízta az életét, az szent. Ennek a szónak a görög eredetije azt jelenti, hogy Isten számára, Isten szolgálatára elkülönített. Ha megnézzük első királyunk alakját és egész tevékenységét, akkor méltán nevezzük őt keresztény, keresztyén szentnek. Hiszen akár római katolikus, akár református értelemben nézzük, benne nyilvánvalóan megmutatkozik Krisztus megváltói tette, és Szent István erre az alapra építette a maga hitét és szolgálatát, családja és népe életét. Ez összeköt bennünket, reformátusokat katolikus testvéreinkkel.
– Mára eljutottunk oda, hogy a magyar protestánsok ugyanolyan fontosnak tartják Szent István örökségét, mint a katolikusok, ezért augusztus 20-át közösen tudják megünnepelni?
– Az Isten számára elkülönített élet, a szentség történelmi kontinuitást jelent első királyunk és a mai reformátusok között. Másfelől Szent István minden keresztyénnek példa és minta abban a kiállásban, hogy a hit megvallását és megőrzését tette az első helyre. Nekünk, reformátusoknak ez elejétől fogva nagyon fontos. Egyik jelképünk, a kakas azért van fenn sok templomunk tetején, mert az az üzenete, hogy álljunk ki a hitünk mellett, és ne tagadjuk meg Jézus Urunkat, mint ahogyan Péter tette nagypéntekre virradóra.
A harmadik fontos elem az a Szent István-i gondolat, hogy mi, magyarok szabadok és erősek vagyunk, soha nem adjuk fel a hitünket és a hazánkat.
Ha a reformáció korába visszatekintünk, mik voltak az alapelveink: magyar anyanyelvű Biblia, istentisztelet, oktatás, és ezek meghatározók voltak a nemzeti identitásunk megerősödésében. Nem véletlen, hogy nemzeti felkeléseinkben, szabadságharcainkban – Bocskaitól 1848–1849-ig – óriási szerepe volt a vallási kérdéseknek. A nemzeti és a keresztyén identitás a Szent István-i állameszméből ered, hiszen első királyunk hozta létre az önálló, független magyar államot és egyházat.
– Az ürömi és pilisborosjenői reformátusok hogyan ünneplik meg Szent István napját?
– Ürömben katolikus és evangélikus testvéreinkkel tartunk egy ökumenikus és külön református ünnepi istentiszteletet is. Mi is megemlékezünk Szent István király életéről és érdemeiről, és minden évben felolvasunk néhány passzust a fiának, Imre hercegnek írt Intelmeiből. Azért, hogy a fiatalok is ismerjék és értsék meg annak a nagy magyar embernek a gondolatait, akinek a tettei, áldozatos szolgálata nélkül ma nem lennének itt. Ezzel is kifejezzük, hogy a Szent István-i gondolatokat és parancsokat minden mai református is a magáénak vallhatja. Egyébként ilyenkor hagyományosan mindig testvérgyülekezetté fogadunk egy határon túli települést, és vendégül látjuk őket, együtt imádkozunk a nemzeti összetartozás jegyében.
A magyarságunk felvállalását jelképezi az is, hogy a templomunkban jelen van a nemzeti lobogó, mellette a székely zászló, továbbá a cserkészcsapatunk zászlója.
A trianoni diktátum századik évfordulóján emlékművet emeltünk a templomkertben, és egy országzászlót és Nagy-Magyarország-térképet is elhelyeztünk a templomban. Nagyon fontosnak érzem ugyanis, legyünk büszkék arra, hogy magyarok vagyunk, hogy a Kárpát-medencében minden vihar ellenére, „annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” is ezer éve tartjuk magunkat, ragaszkodunk identitásunkhoz, jelképeinkhez, ünnepeinkhez. Szent István ünnepét nem tudták kisajátítani a kommunisták, hiába tették augusztus 20-ra a sztálini „népköztársasági alkotmányt”. Szent István király minden istenhívő magyarnak – felekezettől függetlenül – megtestesíti a nemzet egységét a Kárpát-medencében. Ez a lelki, szellemi egység akkor is él, ha a trianoni diktátummal és az ateista, nemzetellenes diktatúrákkal megpróbálták szétrombolni.
– Hogyan lehet továbbadni a fiataloknak az istenhitet, a hazaszeretetet és a nemzeti egységet?
– A nemzeti identitás és gondolkodás négy fő közvetítője a család, az iskola, a tanár és az egyházi közösség. Ez a négy pillér mutatja, hogy a Szent István-i örökségben ott van a kontinuitás. Ma viszont új veszélyektől kell megvédenünk a hitünket és a hazánkat. Most a szekularizmus, a pogányosodás és a teljes értékvesztés, nihilizmus a fő ellenség, amely identitásunkat, értékeinket, vallási és nemzeti szimbólumainkat is támadja.
Szerintem majdnem akkora kihívás ma a fiatalokat megnyerni a keresztyén hitnek és értékeknek, mint ezer éve krisztianizálni az országot és leverni a pogánylázadásokat, de ma már nincsenek meg azok az eszközök, amik Szent Istvánnak és utódainak megvoltak.
Az ő hitükből és példájukból erőt merítve, személyes példamutatással, áldozatos nevelőmunkával és az értékek felmutatásával lehet megszólítani és megnyerni a fiatalokat. El kell vinni őket minél több programra, kirándulásra, hazai és külhoni történelmi helyszínekre, amelyek számukra is érdekesek lehetnek, személyes élményt nyújtanak, és ráébreszthetik őket arra, milyen jó egy olyan országnak az állampolgára lenni, amelyet az ő ősei építettek, gyarapítottak, megtartottak, s ha kellett, az életüket áldozták érte.
Borítókép: Becker Norbert Gyula
