1993-ban kezdtem riporterként a Felvidékre járni. Akkoriban a Magyar Televízió Panoráma című műsorának ifjú titánjaként bontogattam a szárnyamat. Sugár András valamiért már nem akart Szlovákiában forgatni, ezért egy napon átadta teljes kapcsolatrendszerét, például egy lapot, amelyen Vladimír Meciar vagy Ján Carnogursky irodai és otthoni telefonszáma is szerepelt. Szóval, tulajdonképpen bármikor felhívhattam volna otthon Meciart (persze ha egyáltalán tudtam volna szlovákul), de nem kísértettem a sorsot, inkább igyekeztem tisztességgel helytállni. Egy év alatt több tucatszor forgattam a Felvidéken, Pozsonytól Királyhelmecig bejártam az egész országot, magyar és szlovák politikusokkal, polgármesterekkel, helyi emberekkel találkoztam.
A rendszerváltozás utáni években Magyarországon erősen élt az illúzió, hogy a felvidéki politizálás előrébb tart más külhoniakkal összevetve. Arra én is felfigyeltem, hogy a szlovákiai magyarok pártjait, szervezeteit nem humán értelmiségiek, hanem jellemzően műszaki végzettségű, valóságos „reálpolitikusok” vezetik, éppen ezért racionálisabbnak, gördülékenyebbnek tűnt a felvidéki magyar közélet. Tudósítottam az 1994-es komáromi nagygyűlésről is, amelyre az egyik fő szervező, Kvarda József nemrégiben így emlékezett vissza: „Ez lett volna az a fórum, amely a regionális önszerveződésen alapuló és területileg is körülhatárolt autonóm önkormányzati egységet meghatározhatta volna Dél-Szlovákiában, mégpedig a magyar nemzetrésznek a belső önrendelkezés alapján járó szabadságjoga értelmében.”
Lett volna…
Az autonómiát, az akkor kitűzött legfontosabb célt nem sikerült megvalósítani sem Szlovákiában, sem más elszakított területeken.
Ráadásul a látszólag példaértékű felvidéki magyar együttműködés már akkor repedezett, amikor sem a szlovákiai, sem a magyarországi közvélemény nem észlelte a bajokat. Egyrészt akkoriban a helyi képviselet három pártja, az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt nem mindig közös célokért, hanem saját fennmaradásáért is küzdött. Az 1990 és 2023 közötti időszakban persze sok olyan háttéresemény zajlott, amely a magyar egységet és a közös célok érvényesítését elodázta. A teljesség igénye nélkül felidézek ezek közül néhányat. Az állam és a helyi szlovák pártok, mozgalmak, társadalmi egyesületek minden létező eszközzel akadályozták a magyarság önszerveződését, a pozsonyi kormány irányítói sokszor elszigetelték magyar partnereiket. Hogy a nyílt politikai, gazdasági, kulturális presszión túl az állambiztonsági eszközöket is hatásosan bevetették, pontosan jelzi a botrányos Malina Hedvig-ügy.
Ezentúl a magyar pártok Budapestről sem mindig kapták meg a megfelelő támogatást. Baloldali kormányok idején csak afféle koloncot jelentettek Hornék, Gyurcsányék, Bajnaiék számára, akik látszattestületekbe, stratégiai tervezés és tét nélküli párbeszédbe vonták be őket.
Szlovákiában súlyos gondot jelentett a közigazgatás sajátos reformja is, amely az egy tömbben élő magyarságra – területi és lélekszámbeli értelemben – szlovák többséget ültetett. Ahogyan az is, hogy hosszú időn keresztül, különösen a Meciar-korszakban a magyar többségű régiókat, településeket másodrendűnek tekintették, nem építettek utakat, nem vittek oda beruházókat, nem fejlesztettek. Ehhez járult még az elöregedés, elvándorlás és asszimiliáció okozta népességfogyás, amely a felvidéki közösség számát jócskán megapasztotta. A felvidéki magyarokat joggal felháborította néhány barátságtalan lépés is, például a Benes-dekrétumok érvényben maradása, illetve a magyar nyelv, oktatás, önszerveződések elleni összehangolt állami fellépés.
Mélyítette a bajokat a Híd–Most feltűnése, ez a párt ugyanis egészen 2021-ig megosztotta a helyi magyarokat.
Ráadásul nemcsak magyarok, hanem szlovákok is szavaztak rájuk, akiket azonban – elemi érdekeink szerint – nem egy vegyes identitású mozgalomnak, hanem a magyar egységnek és az egyenrangúságon alapuló szlovák–magyar együttélésnek kellett volna valamiképpen megnyerni. Ezenkívül a magyar politikai képviselet erősen megkopott az elmúlt harminc évben. Sok panamázásról, visszaélésről érkezett hír, nem mindig érezték az emberek, hogy települési elöljáróikat vagy megválasztott parlamenti képviselőiket a magyar érdek vezérli döntéseikben. Mindezek miatt a felvidéki magyarság elveszítette befolyását, lehetőségeit, amelynek egyenes következményeként immáron ciklusok óta nincs politikai képviselet a pozsonyi parlamentben. Ráadásul a magyar–szlovák államközi kapcsolat viharos évtizedeket élt meg, Sólyom László szerencsétlenkedése a komáromi hídon vagy éppen a fradisták összeverése a Slovan elleni meccsen pontosan jelezte, mennyire bizalmatlan egymással Pozsony és Budapest.
Mára szerencsére átlendültünk a holtponton, és mint minden közéleti fordulatnak, ennek is számtalan oka lehetséges.
Ami a legfontosabb: mind a két országban tapasztalt, nagy támogatottságú politikusok és pártok irányítanak, következésképpen a bizalmi tőkéjük is nagyobb, mint elődeiknek.
Másrészt a világ alaposan megváltozott 1992 óta. Ma már olyan globális kihívások fenyegetnek minden európai államot, mint a migráció vagy a járványok, a magyar–szlovák kapcsolatokban tehát elhalványultak, ha el nem is tűntek a hajdan áthidalhatatlannak ítélt gondok és bajok. Éppen ezért joggal bízhatunk abban, hogy a mindennapokban is közelebb kerülünk egymáshoz. Mi tagadás, ma már szerencsére ritkábban fordulnak elő megmagyarázhatatlan jelenetek (e sorok írója például azt nem értette hosszú időn keresztül, miért nem hajlandók kommunikálni szlovák pincérek, boltosok, benzinkutasok, ha magyar beszédünket meghallják).
A minap Somorján tartottam ünnepi beszédet. Régen jártam ebben a Pozsonyhoz közeli, hajdan hatalmas magyar többségű városban. Ma már – elsősorban a nagyvárosi kitelepülés miatt – Somorja kissé átrendeződött, a szlovákok aránya lassan az ötven százalékot is eléri.
Mindennek ellenére régi és új lakosok között nincsenek ellentétek, nincs semmiféle feszültség, mindenki élvezi azokat a magas színvonalú szolgáltatásokat, városi szórakozási, kulturális, közlekedési lehetőségeket, amelyeket a város nyújtani képes.
Ezt bizonyítja, hogy a városi képviselő-testületben annak ellenére is kizárólag magyarok foglalnak helyet, hogy – mint említettük – a szlovákok nagy számban lakják Somorját, vagyis a bizalom általános a helyi vezetők iránt, nincsenek nemzetiségi különbségek. Ez volna az a példa, amelyet jó volna követni mindenütt, hogy közösen emelkedjünk felül a minket elválasztó nemzetiségi-nyelvi különbségeken.
