1993-ban kezdtem riporterként a Felvidékre járni. Akkoriban a Magyar Televízió Panoráma című műsorának ifjú titánjaként bontogattam a szárnyamat. Sugár András valamiért már nem akart Szlovákiában forgatni, ezért egy napon átadta teljes kapcsolatrendszerét, például egy lapot, amelyen Vladimír Meciar vagy Ján Carnogursky irodai és otthoni telefonszáma is szerepelt. Szóval, tulajdonképpen bármikor felhívhattam volna otthon Meciart (persze ha egyáltalán tudtam volna szlovákul), de nem kísértettem a sorsot, inkább igyekeztem tisztességgel helytállni. Egy év alatt több tucatszor forgattam a Felvidéken, Pozsonytól Királyhelmecig bejártam az egész országot, magyar és szlovák politikusokkal, polgármesterekkel, helyi emberekkel találkoztam.
A rendszerváltozás utáni években Magyarországon erősen élt az illúzió, hogy a felvidéki politizálás előrébb tart más külhoniakkal összevetve. Arra én is felfigyeltem, hogy a szlovákiai magyarok pártjait, szervezeteit nem humán értelmiségiek, hanem jellemzően műszaki végzettségű, valóságos „reálpolitikusok” vezetik, éppen ezért racionálisabbnak, gördülékenyebbnek tűnt a felvidéki magyar közélet. Tudósítottam az 1994-es komáromi nagygyűlésről is, amelyre az egyik fő szervező, Kvarda József nemrégiben így emlékezett vissza: „Ez lett volna az a fórum, amely a regionális önszerveződésen alapuló és területileg is körülhatárolt autonóm önkormányzati egységet meghatározhatta volna Dél-Szlovákiában, mégpedig a magyar nemzetrésznek a belső önrendelkezés alapján járó szabadságjoga értelmében.”
Lett volna…
Az autonómiát, az akkor kitűzött legfontosabb célt nem sikerült megvalósítani sem Szlovákiában, sem más elszakított területeken.
Ráadásul a látszólag példaértékű felvidéki magyar együttműködés már akkor repedezett, amikor sem a szlovákiai, sem a magyarországi közvélemény nem észlelte a bajokat. Egyrészt akkoriban a helyi képviselet három pártja, az Együttélés, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom és a Magyar Polgári Párt nem mindig közös célokért, hanem saját fennmaradásáért is küzdött. Az 1990 és 2023 közötti időszakban persze sok olyan háttéresemény zajlott, amely a magyar egységet és a közös célok érvényesítését elodázta. A teljesség igénye nélkül felidézek ezek közül néhányat. Az állam és a helyi szlovák pártok, mozgalmak, társadalmi egyesületek minden létező eszközzel akadályozták a magyarság önszerveződését, a pozsonyi kormány irányítói sokszor elszigetelték magyar partnereiket. Hogy a nyílt politikai, gazdasági, kulturális presszión túl az állambiztonsági eszközöket is hatásosan bevetették, pontosan jelzi a botrányos Malina Hedvig-ügy.
Ezentúl a magyar pártok Budapestről sem mindig kapták meg a megfelelő támogatást. Baloldali kormányok idején csak afféle koloncot jelentettek Hornék, Gyurcsányék, Bajnaiék számára, akik látszattestületekbe, stratégiai tervezés és tét nélküli párbeszédbe vonták be őket.
Szlovákiában súlyos gondot jelentett a közigazgatás sajátos reformja is, amely az egy tömbben élő magyarságra – területi és lélekszámbeli értelemben – szlovák többséget ültetett. Ahogyan az is, hogy hosszú időn keresztül, különösen a Meciar-korszakban a magyar többségű régiókat, településeket másodrendűnek tekintették, nem építettek utakat, nem vittek oda beruházókat, nem fejlesztettek. Ehhez járult még az elöregedés, elvándorlás és asszimiliáció okozta népességfogyás, amely a felvidéki közösség számát jócskán megapasztotta. A felvidéki magyarokat joggal felháborította néhány barátságtalan lépés is, például a Benes-dekrétumok érvényben maradása, illetve a magyar nyelv, oktatás, önszerveződések elleni összehangolt állami fellépés.
Mélyítette a bajokat a Híd–Most feltűnése, ez a párt ugyanis egészen 2021-ig megosztotta a helyi magyarokat.
Ráadásul nemcsak magyarok, hanem szlovákok is szavaztak rájuk, akiket azonban – elemi érdekeink szerint – nem egy vegyes identitású mozgalomnak, hanem a magyar egységnek és az egyenrangúságon alapuló szlovák–magyar együttélésnek kellett volna valamiképpen megnyerni. Ezenkívül a magyar politikai képviselet erősen megkopott az elmúlt harminc évben. Sok panamázásról, visszaélésről érkezett hír, nem mindig érezték az emberek, hogy települési elöljáróikat vagy megválasztott parlamenti képviselőiket a magyar érdek vezérli döntéseikben. Mindezek miatt a felvidéki magyarság elveszítette befolyását, lehetőségeit, amelynek egyenes következményeként immáron ciklusok óta nincs politikai képviselet a pozsonyi parlamentben. Ráadásul a magyar–szlovák államközi kapcsolat viharos évtizedeket élt meg, Sólyom László szerencsétlenkedése a komáromi hídon vagy éppen a fradisták összeverése a Slovan elleni meccsen pontosan jelezte, mennyire bizalmatlan egymással Pozsony és Budapest.
