Mező Gábor: „Regényre még nem vagyok érett”

A magyar társadalom traumatizált, nagyon sok sebet, titkot hordoz magával. Sokáig nem lehetett sok mindenről őszintén beszélni, ezért még kibeszélni sem tudtuk a dolgainkat – mondja a Lugasnak Mező Gábor, akinek heteken belül jelenik meg új könyve, A sajtó megszállása: Besúgók címmel. A Századvég vezető kutatójával, a rendszerváltás utáni kulturális hatalomátmentés újabban lapunkban is publikáló krónikásával – kollégák lévén – tegeződtünk.

Mező Gábor. Fotó: Árvai Károly

– Legutóbbi köteted, Az Ördög van odakint rövid esszéknek is beillő, novellaszerű, költői, olykor látomásszerű írásokat is tartalmaz. Hogyan egészíti ez ki a „megszállássorozatodat”, amelyben eddig a kultúra, a tévé, majd a hamarosan megjelenő könyvedben a sajtó megszállásról is írtál?  

– Kutatómunkámban eddig is végeztem szintézist, más kutatók munkáját is összegeztem. A mostani kötet pedig a saját munkámnak, illetve annak az egyfajta szintézise, amit a huszadik század második feléről megtudtam. A közéleti publicisztikáimban nagy élvezetet jelentett elengednem magamat, akár kicsit „odamondogatva” is. 

– Láthatóan rátaláltál a saját stílusodra, és van benned belső igény, hogy irodalmi hangon szólalj meg. Nagyregényt mikor olvashatunk tőled az elrabolt rendszerváltásról és a hatalomátmentésről? 

– Ilyen rövid írásokat egyszerűbb írni. Regényre még nem vagyok érett. Legalábbis olyanra, amilyet én szeretnék. Pedig szükség lenne rá. A korszak ábrázolására a legjobbak a családregények. De nem könnyű megírni, megvan a maga mestersége. Sokunkhoz hasonlóan sok jó írót olvastam és olvasok is, ezért a saját igényszintemet is magasra helyezem. De a novellákról úgy gondoltam, ezeket meg tudom már írni. 

– Termékeny vagy: tavaly három könyved jelent meg, a megszálláskötetek mellett A népirtás csöndje a világháborús délvidéki vérengzésről. Publicisztikákkal jelentkezel – most már lapunkban is –, filmeket, tévéműsorokat, videókat készítesz, aktív vagy A Hálózaton, a szakmai közösségi oldaladon. Nem aprózod ezzel el magad? 

– De, néha valóban soknak érzem a munkát. Hál’ istennek támogató család áll mögöttem – és most már a támogató Századvég Alapítvány is. Ennek köszönhetően szabadabb életet élhetek kutatóként, szerzőként, mintha a mindennapi megélhetésért más munkákat kellene elvállalnom. Régen mindig az volt az álmom, hogy úgy éljek, mint az egykori kávéházi írók: beszélgetnek, anekdotáznak, közben kávézgatnak, fröccsözgetnek, írásokat cserélgetnek. Amíg meg nem kapják a pénzt, addig kicsit éheznek, aztán talán elutaznak. Be kellett persze látnom, ez a fajta írói lét nem túl családbarát. Mindamellett úgy érzem, most vagyok erőm teljében, keresettek is a könyveim, és letisztultabban is írok, mint régebben. De azzal vigyáznom kell, hogy – amint meg is történt – elvállaltam a nyárra egy könyvet, ami a családtól és önmagamtól is elvette az időt. 

Forrás: Századvég Kiadó

– Újságíróként indultál, majd a kutatómunkában is megmerítkeztél, de mégsem úgy írsz, ahogy a legtöbb szaktörténész, akiknek a stílusa nem köti le tartósan az átlagolvasó figyelmét. Ez magyarázza az eladási sikereidet, de szerinted miért fontos ma az embereknek, hogy mondjuk Komlós János és Kardos György múltjáról vagy Kepes Andrásról olvassanak, mégpedig a te látószögedből?   

– Sok történész remek, olvasmányos stílusban ír, Borvendég Zsuzsanna, Horváth Attila, Máthé Áron – sorolhatnám még. Én ma is újságírónak tartom magam elsősorban. A múlt megismerése azért fontos, mert ez a mi életünket is meghatározza társadalmi, politikai, gazdasági szinten is. A családokét is. Ha nem beszéljük ki az eltemetett titkokat, akkor azok újra és újra fel fognak törni, esetleg meg is betegítenek vagy egymással állítanak konfliktusba. A könyveimet is azért írom, hogy beszéljünk ezekről a témákról. Nem állítom, hogy mindenben nekem van igazam. De azt igen, hogy ezeknek a területeknek a megszállása, amelyekről írok, igenis megtörtént, a törésvonalak pedig megvannak. A magyar társadalom traumatizált, nagyon sok sebet, titkot hordoz magával. Nagyon sokáig nem lehetett sok mindenről őszintén beszélni, ezért még kibeszélni sem tudtuk a dolgainkat. A nagyszüleink generációja nem is tehette meg, nem is merte a gyerekeket ezzel terhelni. Egy felnőttnek pedig mit mondjanak? Mindig ott lebeg a kérdés: eddig ezt miért nem mondtad el, apa? A hivatalos oktatás mellett számos családban működött a párhuzamos történelemoktatás, másutt viszont éppen azért nem, hogy ne érjen újabb sérelem egy olyan családot, amelyet amúgy is megcsócsált a diktatúra. Volt egy olyan nemzeti, patrióta értelmiség, amelyet eltüntettek, háttérbe szorítottak, sőt 1990 után is nehezen hagytak érvényesülni. Csoóri Sándor, Csurka István, Csengey Dénes vagy Antall József is csak részben tudta a sorsát beteljesíteni. Ha például ezt meg akarjuk érteni, akkor azt is meg kell értenünk, mi történt előtte. 

– A saját családodon belül is szembe kellett nézned a történelemmel. Ez teremtett egyfajta belső hitelt az írásaidhoz?   

– Akár azt is egyébként. Az én Anna nénim a nagymamám testvére, egyfajta pótnagymamám volt, aki nagyon közel állt hozzám. Valóban nevetséges lett volna úgy írnom másoknak a családjáról, és azokban kutakodni, ami mindig kényes téma azért, hogy közben a sajátomról megfeledkezem. Anna nénit nagyon szerettem, jó kisugárzású, fiatalos, művelt asszony volt, ezért is nehezen tudtam szembesülni azzal a ténnyel, hogy ávósként is dolgozott korábban. Az ő esete ugyanakkor segített abban, hogy árnyaltabban lássak élettörténeteket. Meg kellett értenem, hogy 1945 után miért mentek el sokan a falig, milyen bosszúvágy munkált akár bennük. Mégis, kiből tudták volna kialakítani az új rendszer erőszakszervezeteit, ha nem az 1945 előtti kommunistákból és a nyilasterror kárvallottaiból? Az ő érdekük volt a leginkább, hogy a korábban megtörténtek többé ne ismétlődhessenek meg. Az egész huszadik századi történelmünket érdemes az akció-reakció hatásában néznünk.     

– Finoman utalsz rá: magad is vékony jégen jársz. A kommunizmus értelmiségi építői jelentős számban zsidók voltak, de úgy írsz erről, hogy közben ne tégy a zsidóságról általánosító kijelentéseket... 

– Dénes Béla volt cionista vezető, Hamvas Béla barátja írta Rákosiékról: zsidók már nem voltak, magyarok sohasem lettek… Valóban nagyon vékony jégről van szó, de fontos erről is beszélni. A rendszerváltoztatás után bemutattak egy botrányfilmet, majd le is vették – ebben kiírták az ávósok eredeti nevét is. De ez önmagában egyszerre kevés és túl sok. Ilyesmi a közösségimédia-bejegyzéseimhez fűzött hozzászólásokban is megjelenik. Viszont fontos, hogy az egész helyzetet kell nézni, nem összeesküvésről van szó. Maga a téma kibeszéletlen, de azok mellőzésével kell róla tisztán beszélnünk, akik vagy a zsidók ellen akarnak hangulatot kelteni, vagy folyton az antiszemitizmussal riogatnak. Sokszor ők egymást táplálják. 

– Írtad valahol, hogy Bródy János vett egy példányt A kultúra megszállásából. Kaptál tőle visszajelzést? 

– Nem tudtam olyan gyorsan kimenni a dedikálásra, hogy ne ő legyen az egyik első vásárlóm. Ha visszajelzésnek számít a velem kapcsolatos gúnyvers meg egy-két kiszólás, akkor kaptam. Pedig szerintem kiegyensúlyozottan írtam a nem fekete-fehér családjáról. Az ősatya Bródy Sándor például igazi példakép, hazafi volt. De ő – vagy Koncz Zsuzsa – azért ne csináljon úgy, mintha független dalnokok lennének. Csak fel kellene vállalni a múltjukat.

Borítókép: Mező Gábor (Fotó: Árvai Károly)