A dokumentumfilmeket leszámítva manapság kevés amerikai filmes vetemedik bármiféle nyílt politikai nyilatkozatra. Ha a finanszírozó egy streamingszolgáltató vagy egy nagyobb stúdió, az ötletre a biztos nem a válasz. Rég elmúlt Francis Ford Coppola vagy Alan Pakula ideje, amikor a Magánbeszélgetés vagy Az elnök emberei határozták meg a közbeszédet. Ma sokkal inkább Kardashianék és az egyéb valóságshow-k vannak terítéken.
Ezt az iráni–dán rendező, Ali Abbasi – aki elvállalta a mozit, miután Clint Eastwood visszautasította az ajánlatot – annyiban tartotta észben, hogy míg a film első felének árnyékos látványvilága a hetvenes évek celluloid tévéműsorait idézi, a második felében gyors, szaggatott vágásokkal dolgozza össze az 1980-as évek divatjához illő erős sminkeket és magasra tornyozott frizurákat a kétezres évek reality-életérzésével.
Ennek valóságalapja, hogy ez a fajta sztárkultusz tette Donald Trumpot az üzleti világ meghatározó személyiségéből popkulturális ikonná.
A The Apprentice – A Trump-sztori nem igazán az ultragonosz eredettörténete. Kevéssé hízelgően ábrázolja ugyan Trumpot (Sebastian Stan), de megjelenik benne az elnyomó apa „kis Donnie”-ja is, aki naiv, de agilis figuraként egy igazán sötét karakterben, a Richard Nixon és Joseph McCarthy köreihez köthető rettegett ügyvédben, Roy Cohnban (Jeremy Strong) találja meg példaképét. A történet szinte frankensteini. Mary Shelley – az alapsztori XIX. századi angol írója – is büszke lenne rá, ahogy a jó doktor tanítja ifjú teremtményét:
Támadjon, támadjon, támadjon!”, „Ne ismerjen el semmit, tagadjon le mindent
és
Csakis a győzelmet fogadja el, soha nem a vereséget.
Más kérdés, hogy a tanítvány hogyan kerekedik felül mesterén, olyannyira, hogy Cohn – akin betegsége is elhatalmasodik – sajnálni valónak tűnik a mozi végén.
