Hans Freyer német szociológus szerint a történelemben léteznek olyan időszakok, amelyek évszázadokon át viszonylagos stabilitást mutatnak. Azonban vannak úgynevezett korszakküszöbök is, amikor rövid idő alatt hatalmas változások mennek végbe. Ilyenkor a régi elhalása és az új vajúdása jelentős feszültséget és instabilitást generál. Németország az I. világháború elvesztése után éppen egy új korszak küszöbén állt, ám a weimari köztársaság képtelen volt életképes alternatívát nyújtani, miközben megtagadta a múlt restaurációját. Edgar Julius Jung eredetileg 1930-ban megjelent kötetének címe éppen ezt a köztességet ragadta meg.
Edgar Julius Jung 1894-ben a Rajna-vidéki Ludwigshafenben született. Az I. világháborúban önkéntesként harcolt, majd hamar bekapcsolódott a szellemi életbe. 1933-ban megalakult a Hitler-kormány, melyben a konzervatívok is jelen voltak, többek közt Franz von Papen alkancellár, akinek Jung a politikai tanácsadója és a beszédírója lett. A szintén monarchista és katolikus Von Papen a nemzetiszocializmust eszközként akarta felhasználni a konzervatív restauráció érdekében, azonban saját magát túl-, Hitlert pedig alábecsülte.
Jung maga is belekeveredett egy Hitler-ellenes puccs megszervezésébe, valamint 1934-ben Hitler meggyilkolásának ötletét is felvetette. Az ellenoldal válaszlépése nem váratott sokáig magára, a hosszú kések éjszakáján a nemzetiszocialisták egyszerűen megölték őt.
Az ausztrál székhelyű Imperium Press gondozásában 2023-ban megjelent angol nyelvű kötet 108 oldalt tesz ki, ami mintegy 21 fejezetre tagolódik. Bár lassan száz éve született, a kisalakú könyv olvasása közben mégis elképesztően előrelátónak és aktuálisnak bizonyul Jung üzenete. „Az igazság az, hogy betegek vagyunk, és mint minden beteg, már nem ismerjük szenvedésünk valódi okát” – a bevezető sorok meg is alapozzák a könyv alapvető diszpozícióját: Jung az orvos, aki elsőként diagnózist alkot, majd gyógymódot kínál rá.
A mondanivaló egészét átfogó gondolat az egyén és a közösség közti egyensúly köré épül. Jung meglátása szerint az egyén szükségszerűen fonódik bele közösségekbe, melyek eltérő integrációs szinteket képviselnek, ezek közül a család a legalapvetőbb egység. A korban népszerű progresszív gondolat szerint a történelem az egyre nagyobb integrációs szintek felé mozog, így az emberiség egységesülése a küszöbön van. Jung azonban kíméletlenül rámutatott az elmélet teleologikus voltára: a konzervatív szerző úgy látta, hogy ha nincs egyensúly a részek és az egész között, akkor az adott együttélési forma szétesik. Ezért sincs folyamatos növekedés az emberi összeszövődések történetében, hanem egyfajta hullámmintázat figyelhető meg. Az ilyen nagy eszmék azonban alkalmasak lehetnek arra, hogy pár erős vezető mások elnyomására használja fel őket, példaként pedig a kommunizmust említi. A vörösök az emberiség eszméje alatt a diktatúrát építették, nemesnek hangzó ideológiai frázisokkal fedték el a valódi céljaikat. Az ábrándok helyett azonban a valóságból kell kiindulni, ekkor pedig a legmagasabb létező integrációs szint a nép, melynek nemcsak területi, hanem időbeli kiterjedése is van – állítja Jung. Ez a sajátos időbeliség a közösség önfenntartására irányul, tehát a még meg nem születettek érdekeinek figyelembevételét is magában foglalja. Ehhez azonban áldozatokat kell hozni, tehát a társadalom életben tartása egyéni lemondásokkal jár. Ezért is kiemelten fontos az egész és az egyes részei közti egyensúly megtalálása. Az egyén szabadsága összhangban kell, hogy álljon a teljesség érdekeivel, de mindig a közösségből kell kiindulni, és onnan eljutni az individuumig. Azonban Jung úgy látta, hogy saját korában megbomlott az egyensúly, ugyanis az egyéni érdekek felé billent el a mérleg nyelve.
De mi válthatta ki ezt az egyensúlyvesztést? A konzervatív gondolkodó a vallás háttérbe szorulását emelte ki. A vallás egy mindent átfogó magasabb hatalomba vetett hit, annak az érzése, hogy az ember valami nála nagyobbhoz kötődik.
Ez egy alapvető szükséglet, mely részben a végesség ellen irányul, ugyanis így győzhető le a mulandóság érzése. A hit egy másik forrása a nem tudás, vagyis annak belátása, hogy az emberi megismerés véges, és a tudomány fejlődésével valójában egyre több mindent nem tudunk. Úgy vélte, hogy a megszerzett ismereteket be kell építeni a vallásba, emiatt szükségesnek gondolta az egyházak megújítását, „korszerűsítését” is. Ez nem a kereszténység felhígításával lett volna egyenlő, sokkal inkább a vallás és a technológia felszíni ellentétét kívánta feloldani. A tudás és a hit közt nem látott feszültséget: a tudomány hatékonyságára legalább annyira szükség van, mint a vallásra az erkölcsi iránymutatás és az áldozatkészség okán, hiszen csak utóbbiak révén lehet tartósan társadalmi életet élni.
Ha a vallás a társadalmi önfenntartás szellemi motorja, akkor a család jelenti a testi felhajtóerőt. Jung úgy vélte, hogy a gyermekvállalás egyéni kötelesség, ugyanis a társadalom jelentette előnyökért cserébe részt kell venni annak fenntartásában is. Aki lemond a gyermekvállalásról, annak nincs joga beleszólni a társadalom ügyeibe – hangzik Jung szigorú ítélete. A reprodukciós funkció mellett azonban fontos a család gazdasági szerepe, ugyanis a takarékoskodás révén útját állja a túlzó fogyasztásnak és a gazdaság eluralkodásának. Emellett meghatározó tényező az idősekről való gondoskodásban is, amivel tehermentesíti az államot. Jung komoly aggodalmának adott hangot, miszerint a nemi vágy felülírta a család funkcióit, az egyén fontosabbá vált a közösségnél. A lakásépítések kapcsán mutatott rá, hogy a befektetők sokszor kis lakásokat, házakat építettek, ezzel is a párkapcsolatot preferálva a család helyett – csökkentve a gyermekek számát. Jung attól félt, hogy idővel egy lazább együttélési forma alakulhat ki, ami a nők kizsákmányolásához vezethet, hiszen a nemi vágyak elhalásával haszontalanná válnak, emiatt könnyen az utcára tehetik őket. A közösség fennmaradásáért való hozzájárulás tükrében követelte a családi adókedvezményt, valamint a szavazati jog családi státushoz kötését. Messze állt tőle a férfi régi uralmának helyreállítása, ugyanis támogatta a nők munkába állását abban az esetben, ha az nem veszélyeztette anyai mivoltukat és az egészségüket.
A konzervatív gondolkodó határozottan elutasította a kommunizmus egyenlőségeszméjét, miközben rámutatott a gyakorlat visszásságaira: a bolsevizmus csak egy másik osztályt helyezett uralomba, de nem számolta fel az egyenlőtlenségeket. De ha még sikerülne is – véli Jung –, akkor idővel a társadalom újra differenciálódni fog, az emberek közötti különbségek előbb-utóbb megmutatkoznak. Ahogy erőszakkal, úgy oktatással vagy gazdasági újraelosztással nem lehet eltüntetni a társadalomban fellelhető differenciákat. Egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, miszerint a hierarchia elkerülhetetlen. Az ateizmus térnyerése miatt az emberek földi paradicsomot akartak, ám minden erre vonatkozó kísérlet végül földi pokollá vált. Egyedül a kereszténység volt képes a hierarchiát igazságos formába önteni. A vallás visszaszorulásával azonban a gazdaság vált a társadalmi rend alapjává, ez azonban elfogadhatatlan Jung szerint. Saját korának egyik fő hibáját éppen abban látta, hogy a vezető réteg vagyoni alapon szerveződött, nem pedig a társadalmi felelősség és a tenni akarás szerint. Úgy látta, hogy vissza kell térni egy erkölcsileg rendezett társadalomhoz, amely meritokratikus szellemben épülne fel. Ehhez az oktatás reformja jelentené a kulcsot.
Jung szerint az oktatás saját korában csak a tudásátadásra összpontosított, a jellemet teljesen figyelmen kívül hagyta, holott az iskolának a helyes emberi életre kellene nevelnie. Ennek érdekében a keresztényi értékek beemelését sürgette, hiszen csak a tágan vett vallási alapon lehetséges erkölcsös nevelés. Felszólalt a tömeges felsőoktatás ellen, az egyetemeket szerinte lezüllesztették, az ezzel együtt járó értelmiség-túltermelés pedig csak a társadalmi feszültségeket növelte. A szellemi foglalkozásúak mellett a munkásság gondja jelentette számára a német társadalmat feszítő másik nagy megoldandó kérdést.
A társadalom a nép strukturált rendje – ez az a gondolat, ahol Jung szociológiai érzéke leginkább kijegecesedik. Ennek mentén haladva a nép akkor egészséges, ha minden egyént világos viszonyokhoz sorol, ahol a kötelességei és a jogai harmóniában vannak egymással.
A munkásság esetében ez felborult, hiszen, kiszakadva a paraszti közegből, a városokba vándoroltak, ahol nyomor, gazdasági nehézségek és rossz életkörülmények várták őket. A társadalom nem tudta magában elhelyezni az új réteget, ami ellenségeskedést szült. Ezért az áldatlan állapotért – Jung meglátása szerint – a XIX. század liberalizmusa tehető felelőssé. Saját korának egyik fő feladatát abban látta, hogy a munkásságot integrálja a német társadalomba. Ezt csak úgy lehet elérni, ha sikerül megszervezni a munkásságot, és rangot (elismerést) adni neki, tehát egyfajta „renddé” alakítani. A társadalom ilyetén újjászervezése már csak azért is elkerülhetetlen, mert egyedül így lehet a politikai élet egészséges viszonyait helyreállítani. Jung szerint ugyanis a pártok a politikai élet degenerációi.
A konzervatív forradalom másik nagy alakjához, Oswald Spenglerhez hasonlóan Jung is elutasította a modern pártrendszert. Helyette az újkatolikus gondolat mentén haladva a társadalom foglalkozáscsoportjait tekintette egy ideális parlament résztvevőinek. A konzervatív gondolkodó úgy vélte, a modern parlament nem az állam parlamentje, hanem a pártoké. Utóbbiak ugyanis a matematikai többség szerint szerveződnek, ez azonban csak a közakarat. Rousseau gondolataihoz nyúlva Jung az általános akarat képviseletének a hiányát rótta fel a weimari köztársaságnak. Úgy vélte, a képviselők sokszor frakciókényszer alatt szavaztak, valamint a tömegsajtó és a demagógok manipulálták az embereket. Ebből fakadóan a demokrácia az államot a pártok fogságába zárta, az uralkodói abszolutizmust a többségi zsarnokság váltotta fel. Jung szerint azonban a társadalom több csoportra oszlik, melyek érdekei ellentétesek lehetnek. Ezért kell egy döntőbíró föléjük, ez az állam, melynek célja a társadalom érdekeinek védelme és érvényesítése. Ám éppen ezért az állam nem a társadalmi élet alakítója, csak annak bírája. A társadalom autonómiáját helyre kell állítani, engedni kell, hogy a társadalmi csoportok saját magukon belül termeljék ki a vezetőiket. Csak akkor beszélhetünk a jungi értelemben vett igaz és organikus államról, ha annak fő feladatai a külpolitika és a védelem, nem pedig az autonóm érdekcsoportok ügyeinek kisajátítása. Példaként említhető, hogy Jung olvasatában a társadalombiztosítás csak a munkaadó és munkavállaló alkotta közös érdekvédelmi csoportra tartozik. Nem lehet a társadalom minden kárát az állammal megfizettetni, a gazdaságnak is felelősséget kell vállalnia. Ehhez hasonlóan Jung az egészségbiztosítás kapcsán annak szigorítását sürgette, mert úgy gondolta, hogy sok a visszaélés. A kollektivista gondoskodás helyett az öngondoskodás lehetőségeit kell megteremteni. Ennek szellemiségében az állam szociálpolitikája is csak segítő, nem pedig helyettesítő jellegű lehet.
Jung hasonló gondolatokat fogalmazott meg a gazdaság kapcsán is, mely meglátása szerint az élet anyagi alapját képezi, de csak kiszolgálója a társadalmi létnek, nem pedig a vezetője. Mindez abban is megmutatkozik Jung olvasatában, hogy hiába erősödött az államok közötti kölcsönös függőség a kereskedelem globalizálódása miatt, az emberek továbbra is elkülönült kötelékekben élnek, mely kapcsolatok felülírhatják a gazdasági érdekeket. Ez alapján vélte úgy, hogy a gazdasági erő csak a politikai erő kiterjesztése révén erősíthető és védhető meg. Mindez implementálja, hogy az állam felette áll a gazdaságnak, ezért tűrhetetlen, ha gazdasági csoportok versengenek az állam megszerzéséért. Ennek megfelelően az állam csak akkor avatkozhat be, ha a társadalom érdekei sérülnek a gazdasági törekvések miatt. Példaként a reklámkorlátozást hozza fel Jung, ami kifejezetten érdekes felvetés, ezzel ugyanis a német gondolkodó nemcsak az anyagi, hanem az erkölcsi dimenziót is beemelte a „károkozás” fogalmának meghatározásába.
A kötet egyik legaktuálisabb mondanivalója is a fentebb említett károkozáshoz kapcsolódik, ugyanis Jung szerint a gazdaság mesterségesen felkeltette az emberek vágyait (reklámok). A megemelkedett igények pedig háttérbe szorították a gyermekvállalást – az anyagi javak és a kényelmes élet a népesedéspolitikára gyakorolt negatív hatása révén össztársadalmi kárt okozott. Ezen a ponton Jung felhívja a figyelmet a csökkenő születésszám jelentette negatív tendenciákra, mint például a szociális terhek várható növekedésére és a munkaképes korúak csökkenése okán szükségessé váló bevándorlásra is. Prognózisa a jóléti társadalom kapcsán teljes mértékben beigazolódott, az emelkedő öregedési index, valamint a munkaerő importálása ma jelentős kihívások elé állítja az öreg kontinenst. A német gondolkodó által javasolt reformok jól tükrözik a mai magyar jobboldal főbb törekvéseit: a nagycsaládok védelme, a gyermekes házaspárok lakhatásának támogatása, valamint a gyermeknevelés anyagi terheinek csökkentése. Jung mindezt a kereszténység megerősítésével is összekötötte, mivel szerinte a vallás képes lehet áldozathozatalra nevelni az embereket.
Edgar Julius Jung képében a weimari köztársaság kérlelhetetlen kritikusát láthatjuk, aki újra és újra hitet tett a válságba jutott német társadalom egy, a napóleoni háborút követő porosz megújuláshoz hasonló konzervatív szellemű, de forradalmi újjászervezése mellett. Mindvégig hangsúlyozta, hogy a konzervatív forradalomnak egyben keresztény forradalomnak is kell lennie. Munkásságának megismerése révén rálátást nyerünk egy másik jobboldali útra, amelyen Németország, de akár egész Európa elindulhatott volna. Jung könyve elemi változásokkal terhes jelenünkben különösen érdekfeszítő. A múlt struktúrái recsegnek-ropognak, azonban még tartják magukat, miközben a jövő tele van lehetőségekkel és veszélyekkel az öreg kontinens számára. Ilyen időkben különösen fontos egy adaptív formavilág megteremtése, a világ leírására és a benne való tevékenykedéshez szükséges koordináta-rendszer megrajzolása. Jung gondolatai ehhez adhatnak gazdag inspirációt nekünk.
