Jó ismerőse a halál – mesél az életvégi dúla

Milyen gyakran jut eszébe, hogy mennyi ideje van még hátra? Vajon elrendezett-e, elmondott-e mindent, amit szeretett volna, és ha nem, hogyan látna neki? Sólyom Fekete Eszter életvégi dúla szerint fontos, hogy merjünk a halálról beszélni, és kimondatlanság helyett a békességet örökségül hagyni.

Sólyom Fekete Eszter életvégi dúla Fotó: Polyák Attila

Nem mindegy, hogyan hagyjuk itt az életet: haraggal, keserűséggel, csalódottan halunk-e meg, vagy rendet tudunk tenni, búcsút vehetünk a földi életünktől, hogy békével távozzunk – mondja Sólyom Fekete Eszter. Az életvégi dúla most épp egy találkozóra siet, ahogy ő mondja, egy „ügyfeléhez”, aki súlyos betegségben szenved. Egy nyugdíjas hölgy fordult hozzá, hogy segítsen neki elfogadni az elfogadhatatlant, és megtölteni élettel hátralévő napjait. – Ez nem ápolói vagy egészségügyi szerep. Életvégi dúlaként én abban segítek, hogy a gyógyítatlan beteg méltósággal tudja eltölteni élete utolsó időszakát. Lelkileg és mentálisan is támogatom, személyes törődést nyújtok, miközben igyekszem a nehezítő körülményeket is csökkenteni, legyen szó a szorongásról vagy a családdal való, akár régi sérelmek elsimításáról – sorolja teendőit, miközben az utcán haladunk.

„A közösen eltöltött idő a lényegről szóljon, hogy eltereljük a fájdalomról a figyelmet.” Fotó: Polyák Attila

Zsigerből reagál 

A ködös, januári hidegben Eszter szavai melegséget hoznak, jelenlétéből és hangjából végtelen nyugalom árad. Elmondja: mindig is a legnagyobb természetességgel kezelte az elmúlás gondolatát. Családjában sem volt ez másképp, nagymamája például nemcsak azt hagyta meg a halála előtt, hogyan szeretné a temetését, hanem azt is, itt az ideje, hogy végső búcsút vegyenek tőle. – Amíg mások feszengenek vagy kerülik a halálhoz kapcsolódó helyzeteket, én valahogy zsigerből reagálok rá. Egy korábbi munkahelyemen például néhány munkatársammal meglátogattunk egy súlyos beteg kollégát. A többiek feszélyezetten álltak az ágy előtt, mintha egy koporsót néznének. Nekem viszont mi sem volt természetesebb, mint hogy megsimogassam a beteg kezét, megitassam, megigazítsam a párnáját. Nem gondoltam arra, hogy épp haldoklik-e vagy sem, csak szerettem volna, hogy komfortosabban érezze magát. Amikor eljöttünk a kórházból, a kollé­gáim csak meredtek rám, azt kérdezve: hogyan bírom ezt? – avat be egy régi történetbe.

Benne ekkor tudatosult, hogy ez az ő útja. Előbb elvégzett egy gyászcsoportvezetői képzést, majd önkéntesnek állt a Magyar Hospice Alapítványnál, míg végül az amerikai Vermonti Egyetem távoktatásában megszerezte az életvégi dúla képesítést. Idén tizenegy éve, hogy a halál része lett a mindennapjainak.

Végső leltár

Az életvégi dúla szerint azzal, hogy a modern társadalmak az intézményekbe, a kórházak falai közé szorították a halált, a búcsú is nehezebbé vált. – Már nem mi gondozzuk idős vagy beteg szeretteinket. Az ismeretlentől való félelem miatt pedig nem merjük feltenni azokat a fontos kérdéseket a halálról, amelyek egyébként lehet, hogy a másiknak is épp oly fontosak. Nem beszélünk róla, nehogy zavarba hozzuk vagy terheljük a családot, nehogy azt higgye a szerettünk, hogy már a halálát kívánjuk vagy szeretnénk mielőbb az örökségünkhöz jutni. Miközben lehet, hogy szeretteinket is foglalkoztatják ezek a kérdések, csak kerülik a témát. Higgye el, nincs azzal baj, ha valaki még életében gondoskodik arról, hol lesz a sírhelye vagy félreteszi a pénzt a temetésre. Ez is egyfajta öngondoskodás, amely biztonságérzetet ad – állítja Sólyom Fekete Eszter.

Az emberek nehezen kérnek és nehezen fogadnak el segítséget, a dúla szerint férfiak és nők egyaránt cipelik a maguk többgenerációs terheit. A büszkeség, a félelem és a szégyen érzése is jelen van, amikor a beteg azon gondolkodik, vajon jár-e neki, megérdemli-e, hogy gondoskodjanak róla, meghallgassák. – A legtöbben azért keresnek fel, hogy valakivel gátlások nélkül tudjanak beszélgetni a félelmeikről. A halál közeledtével azt is sokan bánják meg, hogy nem figyeltek eléggé önmagukra, nem voltak elég bátrak az élethez. Ezek az emberek sokszor olyan dolgokat mondanak el, amelyeket maguk előtt is szégyellnek. Elszalasztott szerelmek és lehetőségek is szóba kerülnek – árulja el, majd példaként elmesél egy történetet. 

Hiába rendezné például a kapcsolatait a haldokló, ha elutasítják a közeledését. Ilyenkor segítek egy levél megírásában, amelyet aztán eljuttatunk az illetékesnek. Ezek apróságnak tűnhetnek, de a haldoklónak és az itt maradóknak is fontos gesztusok, amelyek segítenek feloldani akár generációs konfliktusokat is 

– mondja a dúla. Megemlíti, a legtöbbeknek nehezükre esik, hogy kifejezzék, pedig vágynak rá, hogy örökül hagyják a történeteiket is, hogy valóban arra emlékezzenek, akik ők voltak. Lehet ez egy számukra fontos gyűjtemény, tárgy átadása, vagy akár az anyagiak tisztázásáról is szó lehet.

Halotti tor helyett 

– Mindig hangsúlyozom, ne a saját akaratunkat erőltessük a szerettünkre, hallgassuk meg, ő mit szeretne! Életünk utolsó időszaka nagyon eltérően alakulhat, a hozzám forduló, súlyos betegségben érintetteknek nem mindig esik jól az ölelés sem: gyakori, hogy erős fájdalmaik vannak. Ugyanez érvényes az étkezésekre is, nem esik már jól az étel, a szervezet nem úgy igényli a tápanyagokat, mint régen. Merjünk inkább beszélgetni, tegyünk fel kérdéseket: mi esne jól a szerettünknek? Szeretnéd, hogy megfogjam vagy simogassam a kezed? Jólesne egy kis zene a régi időkből vagy fotókat nézegetnél? Ez segíthet, hogy a közösen eltöltött idő a lényegről szóljon, és eltereljük a fájdalmairól a figyelmet, de fogadjuk el azt is, ha csendre vágyik – fejti ki a dúla.

Egy ügyfele halotti tor helyett életünnepet akart inkább. Mégpedig még az életében. 

Ez keserédesnek tűnhet elsőre vagy akár morbidnak, pedig valójában az a morbid, hogy temetésre van szükség a család összejöveteléhez. Az életünnep utóbb fantasztikus emlékként maradt meg mindenkiben 

– idézi fel Eszter, aki szerint ezek az ilyen alkalmak, az élet ünneplése vagy a betegágy melletti pillanatok nemcsak a gyászról, a veszteségről szólnak, hanem az élet valódi értelmét elevenítik fel.
A dúla a nehéz pillanatokba is beavat. Például amikor a hozzá fordulók túl későn találnak rá, és nem sikerül már begyógyítani a régi sebeket. – Egyszer egy külföldön élő unoka keresett meg, hogy segítséget kérjen a nagymamájának, aki súlyos állapotban volt testileg és lelkileg is. Azt éreztem, az egyetlen, ami megkönnyíti a halálát, ha az életre emlékeztetem: idézze fel a számára kedves embereket, fontos pillanatokat, a sikereit, mindazt, amit a legjobban szeretett, amire a legbüszkébb. Ezek az emlékek adtak neki némi vigaszt, ám a családi viszonyok miatt még az utolsó találkozónkon is tele volt a szíve nehézségekkel – mondja.

Ezután arról kérdezem, ő hogyan tervezi az élete végét. – Természetesen nekem is van „dossziém”, amiben minden fontos dolog szerepel: az anyagiak rendezése mellett az is, hogyan szeretném a temetést, kinek milyen útravalót szánok. Levelek, emlékek is. Persze arról is van ideális képem, hogyan halok majd meg: félhomályban, csendesen, álmomban, finom illatokkal körülöttem – sorolja a legnagyobb természetességgel. Majd kis szünet után eszébe jut még valami. – Érdekes, nemcsak azok kérnek tőlem segítséget, akik életük utolsó szakaszába értek, hanem olyanok is rám találnak, akik még egészségesen, sőt fiatalon keresnek fel, hogy segítsek átgondolni, hogyan készítsék fel a családjukat, ha ők már nem lesznek. Egyik alkalommal például egy pánikbeteg hölggyel dolgoztunk ezen, akivel leveleket is írtunk a jövőbe. A gyermekei esküvőjére, az unokája születésére is készült egy-egy személyes üzenet, de persze a férj is kapott útmutatást. A szerelmes sorok mellett a gyerekek és a férj kedvenc ételeinek receptjeit is meghagyta, de a mosógép kezeléséről sem feledkezett meg. Ezek a levelek olyan hatással voltak a hölgyre, hogy a pánikbetegsége jelentősen enyhült, szinte alig szorongott. A halál gondolata egyszersmind megszelídült – példázza, majd váratlanul megáll, egy épületre mutatva. 

Megérkeztünk az ügyfeléhez. Noha szeretném, ide már nem kísérhetem be, vendéglátójának nincs már sok hátra. Így minden percet kihasználnak, de még egy utolsó kérdést megenged. 

– Hogy mire tanít ez a hivatás? Figyelni, meghallani a másikat. Más lett az értékrendem, másképp tekintek az emberi kapcsolatokra. Nem bosszankodom már teljesen felesleges dolgokon, ha lekésem a buszt, ha megváratnak vagy tönkremegy, eltörik valami. Könnyebben elmondom, mit érzek, mire vágyom, jobban értékelem a közös időt. A halál, mondhatni, jó ismerősöm lett, de a közelsége az életre emlékeztet – összegez Sólyom Fekete Eszter, majd búcsút intünk egymásnak. De még nem a végsőt.

Borítókép: Sólyom Fekete Eszter életvégi dúla. (Fotó: Polyák Attila)