Ezzel a melankolikus-szentimentális képpel kezdődik a XX. századi világirodalom egyik legkülönösebb, legrejtélyesebb regénye. A márványszirteken 1939-ben jelent meg a náci Németországban, és 2004 óta végre magyarul is olvasható. Szerzője az 1895. március 29-én született és 1998 februárjában (103. életévében!) elhunyt Ernst Jünger, akit úgy szoktak emlegetni, hogy német katonatiszt, író, gondolkodó és rovarkutató volt, a „konzervatív forradalom” egyik legkiemelkedőbb képviselője.
Alighanem fején találta a szöget François Mitterrand francia (szocialista) államfő, aki azt mondta a német író-gondolkodóról a századik születésnapja alkalmából: „Ő egy szabad ember.” Nyilván jól ismerte Jünger életművét, említett regényét is, melyben a szerző így fogalmazza meg a főhős esküvel szentesített hitvallását:
A jövőben inkább essek el magányosan a szabadokkal, mintsem hogy a szolgákkal arassak diadalt.
Ez a heroikus magatartás, „harcállás” jellemzi A márványszirteken allegóriákkal és szimbólumokkal átszőtt történetét, melynek egyszerre narrátora és főszereplője az író: egyes szám első személyben emlékezik vissza azokra az idilli időkre, amikor a szabadság rendje, a szellem hatalma, az ősi tradíció, a harmónia, a mérték, a szépség és a jókedv uralkodott, ugyanakkor – baljós ellenpontként – „sok gond, sok szomorúság homályosította el napjainkat; különösen a főerdésztől kellett tartanunk”.
A szürreális-misztikus (ha úgy tetszik: mágikus realista), egyszerre patetikus és horrorisztikus, lenyűgözően evokatív nyelvű és varázslatos képi – szinte festői – megjelenítésű történet valahol messze délen, a „nagy Marinánál” játszódik. A mediterrán látványú és atmoszférájú, fényben fürdő tengerparton, a szőlővidéken magasodó márványszirtek szélén álló kolostorban él az elbeszélő Otho testvérrel, aki szerint az élet értelme: „Megismételni a teremtést a mulandóban, úgy, ahogy a gyermek játék közben megismétli az apa művét. Ez a vetés és a nemzés, az építés és a rend, a kép és a költészet értelme, hogy bennük a nagy mű ad magáról hírt mint színes üvegből való tükrökben, amelyek hamarosan eltörnek.”
Ebben a kolostorban nem hagyományos értelemben vett szerzetesek, hanem különc szerzetek élnek és tevékenykednek: a főhős és társa voltaképpen botanikusok, akik Linnaeus (a híres svéd természettudós) példáját követve növényeket gyűjtenek, tanulmányoznak, rendszereznek és dokumentálnak, s virágokat ültetnek, gondoznak, kertet művelnek. A kolostor másik két lakója Lampusa, az öreg szakácsnő és Erio, a kisfiú (aki Lampusa unokája és az elbeszélő szerelemgyermeke), továbbá az aranyló-vörös lándzsás viperák, akik nem bántják az embereket, hanem szelíd háziállatként veszik körül őket, és minden este egy kis ezüstüstből isszák a nekik kitett tejet. Amikor a botanikusok nem a kolostorban dolgoznak, meditálnak, beszélgetnek, filozofálnak, erdőjárásra, gyűjtőútra mennek a márványszirtek környékére.
Azelőtt, hogy a főhős Otho testvérrel a kolostorba költözött, a bíbor lovasok közt részt vett az Alta Plana nevű terület szabad népeiért vívott háborúban, amely kudarcba fulladt. Jünger mintegy önéletrajzi motívumként – hiszen huszonévesen végigharcolta az első világháborút a nyugati fronton, rendszeresen kitűnt személyes bátorságával és parancsnoki képességeivel, amiért megkapta a legmagasabb porosz királyi érdemrendet – elmondja, neki csak az volt a dolga, hogy verekedjen, nem pedig hogy igazságon és igazságtalanságon elmélkedjen. Az öldöklő hadjárat után a szülőföldjén elzárta fegyvereit, elfogta a vágyakozás egy olyan élet után, amely mentes az erőszaktól, s amelyben folytathatja régi tanulmányait. Itt fogalmazza meg filozofikus gondolatai egyik legfontosabbikát:
Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.
Visszatérése után vette észre, hogy a Marina mellett uralkodó régi rendnek és harmóniának már csak azu árnyéka maradt, érezte a rejtett fáradtság és anarchia fuvallatát. Ahogy fokozódott a gyengeség, tűnni kezdett a valóság, s a tájat elhagyta az ősök jó szelleme, úgy került a főerdész alakja egyre közelebb. Ő a kezdettől fogva gonosz Mauretánia nagy ura, aki régóta ismerte a hatalom sötét oldalát, s megérezte, mikor üt a zsarnokok órája. Sötét, vad, barbár erdőiben a félelem elrejtette őt, s „akkor tudott igazán hatni, ha a dolgok már maguktól imbolyogni kezdtek – akkor aztán a hatalma alatt álló erdőkből könnyen megtámadhatta a vidéket”.
A főerdész vad, erőszakos csőcseléknépe – alantas vadászok, rablók, börtöntöltelékek, boszorkánymesterek, csavargók, tolvajok – az erdei kapitányok vezetésével kívülről támadják, a Marina városaiba, falvaiba behatolt alsóbbrendű ügynökök, finom csalók és válogatott szépségű csalóka-csali asszonyok aknamunkájával belülről bomlasztják, rombolják a rendes világot, fokozatosan meghódítják, leigázzák a sötét erdők és a napos tengerpart közötti vidéket. Mivel „a fennkölt élet, a szabadság és az emberi méltóság forgott kockán”, ezért a jó rend, a nép üdvössége érdekében lépni kellett: hősünk szerint rendfenntartókra és új teológusokra volt szükség, akik ismerik a rossz megjelenési formáit, a bajok gyökerét is, s csak azután jöhet a megszentelt kard csapása, hogy villámként hatoljon át a sötétségen.
A vészjósló fenyegetést látva az elbeszélő felteszi az egyik legfontosabb kérdést:
Mit ér az emberi tanács és az emberi akarat, ha a csillagokban már meg van írva a pusztulás?
Jünger tragikus életérzése, heroikus pesszimizmusa itt látható a legvilágosabban – akkor is vállalja az ellenállást, a szabadságharcot a gonosszal szemben, ha a győzelemre nincs esély. Mert a jó harcosok, „ha a mezőn a kürt támadásra hív, még halálukban is összeszedik magukat, s felkelnek a földről”.
A regény főhőse, a filozofáló botanikus jó harcos, a szabadságharc élére áll társaival, az öreg pásztorral és szolgáival, kutyáival, s a lidérc lakta erdőben összecsapnak a főerdész csőcselékével és vérebfalkájával. Az egyszerre szürreális és naturális-horrorisztikus leírású ütközet vereséggel ér véget, a főhős is megsebesül (Jünger a világháborúban állítólag tizennégyszer sebesült meg!), de sikerül elmenekülnie. Visszatérvén a kolostorba szembesül a pusztulás borzalmaival – a fővadász erdei csőcseléke elárasztja, felgyújtja, kifosztja a Marina ősi szép városait, falvait, tanyáit, kastélyait és kolostorait, a paloták romba dőlnek, a kikötői raktárakból a gabonászsákok vörösen izzva szétszóródnak. A látvány valóban apokaliptikus: „Láttam, ahogy vörös sugarakkal a világít a templomok oromzata, az istenségek pedig dárdásan, pajzzsal hajolnak le magas talapzatukról és némán a parázsba verik magukat.”
A kolostorba betörő ellenséget – az embereket és vérebeiket – az Erio jelzésére repedéseikből előbújó mérges kígyók megölik, ezután a főhős és Otho testvér szomorúan-ünnepélyesen, sietve elhagyja az égő kolostort, majd a távolból visszapillantva konstatálják, hogy „a házzal együtt a munkánk is elporladt”. Ezen a ponton a filozofáló elbeszélő így fogalmazza meg tragikus-heroikus életérzését: „Nem épül olyan ház, nem készül olyan terv, amibe a pusztulás ne volna alapkőként beleépítve, s nem műveinkben él tovább halhatatlan lényegünk.” Nem csüggedten, hanem derűsen, friss erővel indulnak a hegyoldalról a kikötőbe, és ott a menekülő tömegben szerencsésen hozzájutnak egy vitorláshoz, amely elviszi őket Alta Planára, ahol egy otthonos udvarházban menedéket kapnak, s ezzel a békés, biztató képpel ér véget a történet.
A képzeletbeli mediterrán tájon, sőt képzeletbeli korban játszódó regényben Jünger rendkívüli nyelvi erővel és láttató képjelekkel elbeszél, emlékezik, fantáziál, meditál, filozofál és már-már prédikál. Azt üzeni, hogy a szabadság, a felelősség, a közösség, a szellem, a nemesszívűség, az igazságosság, a gonosszal szembeni ellenállás méltó az (igaz) emberhez, és ha képesek vagyunk rá, hogy önmagunkká legyünk, akkor „nem fogunk teljesen meghalni, ami a legjobb bennünk, az elérhetetlen az alantasabb hatalmak számára”.
A fantasztikus-misztikus, metaforikus regény kapcsán a legtöbb olvasót és elemzőt az izgatta, hogy a főerdész és a mauretániaiak alakjában Hitlert és a német nemzetiszocialistákat ábrázolta-e Jünger 1939-ben. Hiszen már akkor ismert volt, hogy bár a háborús hős katonából lett újságíró, író az 1920-as években eleinte szimpatizált Hitler mozgalmával, de még 1933-as hatalomra kerülése előtt elhatárolódott tőle és a nemzetiszocialistáktól, és egyértelműen elutasította a fajelméletet, az antiszemitizmust, a zsidóüldözést.
Jünger nacionalista volt, konzervatív forradalmár, de nem náci!
Sőt már 1933-tól a rezsim ellenfelének számított, akit a náci propaganda egyre többször támadott, de hatalmas hírneve és a Wehrmachtban magas pozíciót betöltő barátai miatt nem mertek hozzányúlni. Goebbels, Göring és más náci vezetők koncentrációs táborba akarták záratni, de Hitler nem engedte bántani. A második világháború alatt ismét a nyugati frontra került, de a harcokban ezúttal nem vett részt, a Wehrmacht franciaországi főparancsokának törzstisztje volt Párizsban, majd 1944 őszén tartalékállományba helyezték. Ezt követően visszavonultan élt és csak írással foglalkozott hosszú élete végéig.
Maga Jünger – mint Szalai Zoltán kultúrtörténész írja – a kezdetektől ragaszkodott hozzá, hogy regénye egy általános trendet leíró, minden diktatúrát és zsarnokságot elítélő írás. Ezt bizonyítani látta azáltal, hogy az 1950-es években a Szovjetunióban szamizdatként terjesztették művét, és Sztálint ismerték fel a negatív főhős, a főerdész személyében. Mindazonáltal 1939-ben Németországban mindenki értette, hogy miről – és kiről – szól A márványszirteken, amit nem tiltottak be ugyan, de a háború közepétől nem engedélyezték újrakiadását. Aligha véletlen, hogy Hannah Arendt, a híres zsidó származású német–amerikai filozófus, politológus szerint Ernst Jünger erkölcsi integritása kétségbevonhatatlan, és „a rezsim első napjától az utolsóig a nácizmus aktív ellenfele volt”.
Természetesen Jünger regényét indokolt lehet a hitleri birodalom metaforikus rendszerkritikájaként (is) értelmezni, de az olvasó nem téved nagyon, ha úgy érzi, hogy a magával ragadó fantasztikus történet az emberi élet, az erkölcs és a szellem örökké időszerű alapkérdéseiről szól költőien szép, varázslatos-jelképes nyelven elbeszélve.
Borítókép: Ernst Jünger (Fotó: Getty Images)
