A márványszirtek hőse

Mindnyájan ismeritek azt a vad mélabút, amely akkor kerít hatalmába, ha a boldogság idejére emlékezünk vissza. Még édesebb lesz az emlékezés napsütötte éveinkre, ha hirtelen borzalmak vetettek véget azoknak. Csak akkor értjük meg igazán, milyen szerencse nekünk, embereknek, ha kis közösségeinkben, békés otthonban, jóízű beszélgetéseket élvezve éldegélhetünk, szeretetteljesen üdvözölve egymást reggel és este.

Ernst Jünger Fotó: Getty Images

Ebben a kolostorban nem hagyományos értelemben vett szerzetesek, hanem különc szerzetek élnek és tevékenykednek: a főhős és társa voltaképpen botanikusok, akik Linnaeus (a híres svéd természettudós) példáját követve növényeket gyűjtenek, tanulmányoznak, rendszereznek és dokumentálnak, s virágokat ültetnek, gondoznak, kertet művelnek. A kolostor másik két lakója Lampusa, az öreg szakácsnő és Erio, a kisfiú (aki Lampusa unokája és az elbeszélő szerelemgyermeke), továbbá az aranyló-vörös lándzsás viperák, akik nem bántják az embereket, hanem szelíd háziállatként veszik körül őket, és minden este egy kis ezüstüstből isszák a nekik kitett tejet. Amikor a botanikusok nem a kolostorban dolgoznak, meditálnak, beszélgetnek, filozofálnak, erdőjárásra, gyűjtőútra mennek a márványszirtek környékére.

Azelőtt, hogy a főhős Otho testvérrel a kolostorba költözött, a bíbor lovasok közt részt vett az Alta Plana nevű terület szabad népeiért vívott háborúban, amely kudarcba fulladt. Jünger mintegy önéletrajzi motívumként – hiszen huszonévesen végigharcolta az első világháborút a nyugati fronton, rendszeresen kitűnt személyes bátorságával és parancsnoki képességeivel, amiért megkapta a legmagasabb porosz királyi érdemrendet – elmondja, neki csak az volt a dolga, hogy verekedjen, nem pedig hogy igazságon és igazságtalanságon elmélkedjen. Az öldöklő hadjárat után a szülőföldjén elzárta fegyvereit, elfogta a vágyakozás egy olyan élet után, amely mentes az erőszaktól, s amelyben folytathatja régi tanulmányait. Itt fogalmazza meg filozofikus gondolatai egyik legfontosabbikát:

Az emberi rend annyiban hasonlít a világmindenségre, hogy időről időre el kell égnie ahhoz, hogy újjászülethessen.

Visszatérése után vette észre, hogy a Marina mellett uralkodó régi rendnek és harmóniának már csak azu árnyéka maradt, érezte a rejtett fáradtság és anarchia fuvallatát. Ahogy fokozódott a gyengeség, tűnni kezdett a valóság, s a tájat elhagyta az ősök jó szelleme, úgy került a főerdész alakja egyre közelebb. Ő a kezdettől fogva gonosz Mauretánia nagy ura, aki régóta ismerte a hatalom sötét oldalát, s megérezte, mikor üt a zsarnokok órája. Sötét, vad, barbár erdőiben a félelem elrejtette őt, s „akkor tudott igazán hatni, ha a dolgok már maguktól imbolyogni kezdtek – akkor aztán a hatalma alatt álló erdőkből könnyen megtámadhatta a vidéket”.

A főerdész vad, erőszakos csőcseléknépe – alantas vadászok, rablók, börtöntöltelékek, boszorkánymesterek, csavargók, tolvajok – az erdei kapitányok vezetésével kívülről támadják, a Marina városaiba, falvaiba behatolt alsóbbrendű ügynökök, finom csalók és válogatott szépségű csalóka-csali asszonyok aknamunkájával belülről bomlasztják, rombolják a rendes világot, fokozatosan meghódítják, leigázzák a sötét erdők és a napos tengerpart közötti vidéket. Mivel „a fennkölt élet, a szabadság és az emberi méltóság forgott kockán”, ezért a jó rend, a nép üdvössége érdekében lépni kellett: hősünk szerint rendfenntartókra és új teológusokra volt szükség, akik ismerik a rossz megjelenési formáit, a bajok gyökerét is, s csak azután jöhet a megszentelt kard csapása, hogy villámként hatoljon át a sötétségen.

A vészjósló fenyegetést látva az elbeszélő felteszi az egyik legfontosabb kérdést: 

Mit ér az emberi tanács és az emberi akarat, ha a csillagokban már meg van írva a pusztulás?

 Jünger tragikus életérzése, heroikus pesszimizmusa itt látható a legvilágosabban – akkor is vállalja az ellenállást, a szabadságharcot a gonosszal szemben, ha a győzelemre nincs esély. Mert a jó harcosok, „ha a mezőn a kürt támadásra hív, még halálukban is összeszedik magukat, s felkelnek a földről”.

A regény főhőse, a filozofáló botanikus jó harcos, a szabadságharc élére áll társaival, az öreg pásztorral és szolgáival, kutyáival, s a lidérc lakta erdőben összecsapnak a főerdész csőcselékével és vérebfalkájával. Az egyszerre szürreális és naturális-horrorisztikus leírású ütközet vereséggel ér véget, a főhős is megsebesül (Jünger a világháborúban állítólag tizennégyszer sebesült meg!), de sikerül elmenekülnie. Visszatérvén a kolostorba szembesül a pusztulás borzalmaival – a fővadász erdei csőcseléke elárasztja, felgyújtja, kifosztja a Marina ősi szép városait, falvait, tanyáit, kastélyait és kolostorait, a paloták romba dőlnek, a kikötői raktárakból a gabonászsákok vörösen izzva szétszóródnak. A látvány valóban apokaliptikus: „Láttam, ahogy vörös sugarakkal a világít a templomok oromzata, az istenségek pedig dárdásan, pajzzsal hajolnak le magas talapzatukról és némán a parázsba verik magukat.”

A kolostorba betörő ellenséget – az embereket és vérebeiket – az Erio jelzésére repedéseikből előbújó mérges kígyók megölik, ezután a főhős és Otho testvér szomorúan-ünnepélyesen, sietve elhagyja az égő kolostort, majd a távolból visszapillantva konstatálják, hogy „a házzal együtt a munkánk is elporladt”. Ezen a ponton a filozofáló elbeszélő így fogalmazza meg tragikus-heroikus életérzését: „Nem épül olyan ház, nem készül olyan terv, amibe a pusztulás ne volna alapkőként beleépítve, s nem műveinkben él tovább halhatatlan lényegünk.” Nem csüggedten, hanem derűsen, friss erővel indulnak a hegyoldalról a kikötőbe, és ott a menekülő tömegben szerencsésen hozzájutnak egy vitorláshoz, amely elviszi őket Alta Planára, ahol egy otthonos udvarházban menedéket kapnak, s ezzel a békés, biztató képpel ér véget a történet.

A képzeletbeli mediterrán tájon, sőt képzeletbeli korban játszódó regényben Jünger rendkívüli nyelvi erővel és láttató képjelekkel elbeszél, emlékezik, fantáziál, meditál, filozofál és már-már prédikál. Azt üzeni, hogy a szabadság, a felelősség, a közösség, a szellem, a nemesszívűség, az igazságosság, a gonosszal szembeni ellenállás méltó az (igaz) emberhez, és ha képesek vagyunk rá, hogy önmagunkká legyünk, akkor „nem fogunk teljesen meghalni, ami a legjobb bennünk, az elérhetetlen az alantasabb hatalmak számára”.

A fantasztikus-misztikus, metaforikus regény kapcsán a legtöbb olvasót és elemzőt az izgatta, hogy a főerdész és a mauretániaiak alakjában Hitlert és a német nemzetiszocialistákat ábrázolta-e Jünger 1939-ben. Hiszen már akkor ismert volt, hogy bár a háborús hős katonából lett újságíró, író az 1920-as években eleinte szimpatizált Hitler mozgalmával, de még 1933-as hatalomra kerülése előtt elhatárolódott tőle és a nemzetiszocialistáktól, és egyértelműen elutasította a fajelméletet, az antiszemitizmust, a zsidóüldözést. 

Jünger nacionalista volt, konzervatív forradalmár, de nem náci! 

Sőt már 1933-tól a rezsim ellenfelének számított, akit a náci propaganda egyre többször támadott, de hatalmas hírneve és a Wehrmachtban magas pozíciót betöltő barátai miatt nem mertek hozzányúlni. Goebbels, Göring és más náci vezetők koncentrációs táborba akarták záratni, de Hitler nem engedte bántani. A második világháború alatt ismét a nyugati frontra került, de a harcokban ezúttal nem vett részt, a Wehrmacht franciaországi főparancsokának törzstisztje volt Párizsban, majd 1944 őszén tartalékállományba helyezték. Ezt követően visszavonultan élt és csak írással foglalkozott hosszú élete végéig.

Maga Jünger – mint Szalai Zoltán kultúrtörténész írja – a kezdetektől ragaszkodott hozzá, hogy regénye egy általános trendet leíró, minden diktatúrát és zsarnokságot elítélő írás. Ezt bizonyítani látta azáltal, hogy az 1950-es években a Szovjetunióban szamizdatként terjesztették művét, és Sztálint ismerték fel a negatív főhős, a főerdész személyében. Mindazonáltal 1939-ben Németországban mindenki értette, hogy miről – és kiről – szól A márványszirteken, amit nem tiltottak be ugyan, de a háború közepétől nem engedélyezték újrakiadását. Aligha véletlen, hogy Hannah Arendt, a híres zsidó származású német–amerikai filozófus, politológus szerint Ernst Jünger erkölcsi integritása kétségbevonhatatlan, és „a rezsim első napjától az utolsóig a nácizmus aktív ellenfele volt”.

Természetesen Jünger regényét indokolt lehet a hitleri birodalom metaforikus rendszerkritikájaként (is) értelmezni, de az olvasó nem téved nagyon, ha úgy érzi, hogy a magával ragadó fantasztikus történet az emberi élet, az erkölcs és a szellem örökké időszerű alapkérdéseiről szól költőien szép, varázslatos-jelképes nyelven elbeszélve.

Borítókép: Ernst Jünger (Fotó: Getty Images)