Ami az új Piedone előnyére válik, ugyanaz a buktatója: olyannyira távol akarja tartani magát a nagy elődtől, hogy a végén már szinte csak címében emlékeztet rá. A Nápolyban játszódó sorozat négy, egyenként nagyjából másfél órás epizódból áll. Mindegyikben egy bűnügyet oldanak meg, miközben az évadon átível egy Vincenzo Palmieri múltjába kalauzoló másik rejtély is. A széria remekül indul, a rajongók számára az első rész igazi csemege. Egy-egy jelenet erejéig nemcsak Rizzo alakja villan fel, de rengeteg apró utalást, gesztust, poént rejtettek el. Ráadásul nemcsak a négy Piedone-filmből, de a tágabb Bud Spencer- és Terence Hill-filmuniverzumból is. Olykor humoros, máskor szinte megható kiszúrni ezeket a mesteri részleteket. Aztán, ahogy halad előre a sorozat, ez a visszakacsintás, és vele együtt a varázs is eltűnik. A végére pedig nem marad más, mint egy Piedonét „még nyomokban sem tartalmazó” krimi.
Annak egyébként nem rossz a produkció. A bűnügyek olyan aktuális témákat is feszegetnek, mint a migráció, a homoszexualitás, a drogfogyasztás, de nem a woke-féle agresszivitással nyomják le a torkunkon. Salvatore Esposito remekül alakít, a mackós színész meglepően remek párost alkot a karcsú és csinos – egy újabb áthallás! – Silvia D’Amicóval. A rejtélyek kissé kiszámíthatók, de fordulatosak, a karakterek szerethetőek, a poénok ülnek, talán csak a Piedonétól megszokott pofonokból kapunk keveset.
A sorozat fogadtatása egyelőre felemás. A közösségi médiában kapott hideget-meleget, az egyik legnagyobb nemzetközi filmértékelő oldalon, az IMDb-n 6,4 ponton áll. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eredetik közül a Piedone, a zsaru 6,7 ponttal teljesített a legjobban.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!