Amikor újraforgatnak egy filmet (anglicizmussal remake-et készítenek), általában kétféle reakciót vált ki az emberekből. Az egyik, hogy minek nyúltak hozzá – az eredetit úgysem lehet felülmúlni. A másik, hogy de jó, hogy hozzányúltak – legalább újraélhetjük a régi élményeket. Nincs ez másképpen Carlo Pedersoli, vagy ahogy mindenki ismeri, Bud Spencer filmjeivel sem. Népes rajongótáborának egy része felháborodottan fogadta a hírt, hogy új színész bújik Piedone (olaszul: Nagy Láb) bőrébe. Mások inkább izgatottan várták, vajon hogyan tér vissza Rizzo felügyelő?
Az aggodalom nem volt alaptalan. Három évvel ezelőtt a Netflix az 1973-as Terence Hill–Bud Spencer-vígjáték, a Különben dühbe jövünk feldolgozásával óriási bakot lőtt. Az olasz produkció legnagyobb hibája az volt, hogy nem tudta, mihez kezdjen az eredetivel: megismételje vagy folytassa? A végeredmény így meglehetősen zagyva lett. A történetet, a karaktereket, a poénok többségét egyszerűen lemásolták, csak sokkal silányabban.
Szerencsére az új Piedone nem követi el ugyanezt a hibát. A filmsorozat nem is a szó szoros értelemben vett újraforgatás, mint inkább az eredeti előtt tisztelgő folytatás. A főszereplő, Salvatore Esposito ugyan fizimiskájában Bud Spencert idézi, de nem Rizzo felügyelőt, hanem egy új karaktert, Vincenzo Palmierit eleveníti meg. A történet szerint a nyomozó Piedone szárnyai alatt nőtt fel és tanulta ki a szakmát. Ezen kívül abban is mesterére ütött, hogy öntörvényű, és szívesebben használja az öklét, mint a pisztolyát.
Salvatore Esposito – aki egyébként a Gomorra című nagy sikerű maffiafilmből lehet ismerős – korábbi interjúiban elárulta, hogy Bud Spencer és Terence Hill nagy tisztelője, de meg sem próbálja őket utánozni. Rámutatott, hogy az olasz színészlegendák valójában a mai szuperhősös filmek apjai, sőt nagyapjai voltak. Emlékeztetett, hogy karaktereik mindig szinte legyőzhetetlenek voltak, de amikor „rossz fiúk” bőrébe bújtak, akkor is mindig az elesetteket védték – ami a Marvel-filmeket is inspirálhatta. Hogy a kellő alázattal nyúltak a témához, az is garantálja, hogy a filmben íróként és producerként Bud Spencer fia, Giuseppe Pedersoli is közreműködött.
Ami az új Piedone előnyére válik, ugyanaz a buktatója: olyannyira távol akarja tartani magát a nagy elődtől, hogy a végén már szinte csak címében emlékeztet rá. A Nápolyban játszódó sorozat négy, egyenként nagyjából másfél órás epizódból áll. Mindegyikben egy bűnügyet oldanak meg, miközben az évadon átível egy Vincenzo Palmieri múltjába kalauzoló másik rejtély is. A széria remekül indul, a rajongók számára az első rész igazi csemege. Egy-egy jelenet erejéig nemcsak Rizzo alakja villan fel, de rengeteg apró utalást, gesztust, poént rejtettek el. Ráadásul nemcsak a négy Piedone-filmből, de a tágabb Bud Spencer- és Terence Hill-filmuniverzumból is. Olykor humoros, máskor szinte megható kiszúrni ezeket a mesteri részleteket. Aztán, ahogy halad előre a sorozat, ez a visszakacsintás, és vele együtt a varázs is eltűnik. A végére pedig nem marad más, mint egy Piedonét „még nyomokban sem tartalmazó” krimi.
Annak egyébként nem rossz a produkció. A bűnügyek olyan aktuális témákat is feszegetnek, mint a migráció, a homoszexualitás, a drogfogyasztás, de nem a woke-féle agresszivitással nyomják le a torkunkon. Salvatore Esposito remekül alakít, a mackós színész meglepően remek párost alkot a karcsú és csinos – egy újabb áthallás! – Silvia D’Amicóval. A rejtélyek kissé kiszámíthatók, de fordulatosak, a karakterek szerethetőek, a poénok ülnek, talán csak a Piedonétól megszokott pofonokból kapunk keveset.
A sorozat fogadtatása egyelőre felemás. A közösségi médiában kapott hideget-meleget, az egyik legnagyobb nemzetközi filmértékelő oldalon, az IMDb-n 6,4 ponton áll. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az eredetik közül a Piedone, a zsaru 6,7 ponttal teljesített a legjobban.
