Cserzett arcú ember, ecsettel a kezében. Mellette asszonya másik pemzlivel. Köveket festenek az út mentén, a fejük felett Togo zászlóját tépi a szél. Egy faluval odébb a kép hasonlatos, itt az ausztrál lobogó próbál ellenállni a lassan viharrá dagadó légáramlatoknak. Festő, szemetet szedő emberek mindenütt. Mintha valaki kiadta volna a parancsot: egy egész országot kell azonnal kitakarítani. A nép pedig engedelmesen tódul ki az utakra, csinál rendet, csinosít, miközben büszkén mosolyog az utazó kamerájába. Ez Szamoa.
Fotó: Lantos Gábor
Szamoa: meghökkentő fogadtatás a világ végén
Meghökkentővé váló fogadtatás ez egy megállóval a világ vége előtt. Óceániában vagyunk, közelebbről Polinéziában, még közelebbről Szamoán. Az igazin, nem Amerikai-Szamoán – tudniillik errefelé ilyen is van. Ez itt Upolu szigetének déli része, ahol a madár a nyakát nyújtva rohan át az autók előtt, s ahová bármikor megérkezhet az uralkodó, III. Károly, brit király. Nem vicc ez, sőt, országos bonyodalom, mi több botrány, mert az újság (az itteni egyetlen) megírta: micsoda skandalum, hogy
az idős királynak nem jó az amúgy tényleg lepukkant Sheraton Hotel, ezért új rezidenciát építenek neki arra a három napra, amikor az udvartartásával valóban megérkezik a világ e távoli szegletébe.
Nem nyaralni jön, dolga lesz, meg kell nyitnia a Brit Nemzetközösség esedékes kongresszusát. Neki ez fontos feladat, a világért sem hagyná ki. Ezért hát a riadalom, az izgalom, az országcsinosítás. Ezért látom Togo, Kanada vagy éppen Új-Zéland zászlóját.
Két kis teknős
De nem csak ezért fogott el különös érzés. Szamoa (az igazi és nem az amerikaiak által felügyelt) visszavitt egy olyan világba, amelyből egyre kevesebb van a bolygón. Ez nem a főváros, Apia világa, arról kevesebb szót érdemes írni, ámbátor a település közepén magasodó óratorony figyelemre méltó. Ha elhagyjuk a várost, a régmúlt, a falusi polinéz élet egy-egy darabkája bukkan fel. Ha észak-dél irányban átszeljük a szigetet, megérkezünk a déli partra, az óceán felé és fölé hajoló pálmafák birodalmába. Ahol a falusi strandokat helyi erős emberek vigyázzák,
testüket reggel elnyújtva a homokpadra épített falé, azaz helyi, pavilonra hasonlító faépület deszkáján, hogy délutánig meg se moccanjanak.
Az alvó smasszerek csak akkor mutatnak némi érdeklődést, ha autó fékez a föveny mellett. Pénzt remélve nyomják el ásításukat, markukat nyújtják, hogy beszedjék a fürdőpénzt. Egyebekben nem csinálnak sokat. A közértes (mert itt még ilyen is van), reggel nyitja, este zárja kisboltját. Bent szinte semmi egészséges, rengeteg a kóla meg a csipsz, akinek ez nem jó, vehet konzervspagettit. Bologna, ezt írták rá, de ez 20 dekás étel sosem látta Olaszországot. A családok reggel és este is egymás faléiban üldögélnek, esznek és énekelnek, mintha nem lenne holnap vagy ma, mintha a tegnapi nap kis lapját is letépte volna már a szél a falon függő naptárról.
Fotó: Lantos Gábor
A Csendes-óceán itt olyan, mint ami az álmokban megjelenik. Hol sötétkék, hol ultramarin. Felhős időben szürke. A hatalmas hullámok rendületlenül nyaldossák a partot, évszázadok óta formázzák a köveket és sziklákat. Itt már repülőgép sem húz csíkot az égen, a hajójáratok is messze elkerülik ezeket a vizeket. Reggelente a teraszra kiülve alattam az akvárium. Két kis teknős kezdi a napot, őket sodorja a dagály, majd jönnek a többiek. A bambán néző hal, a csíkos, vonalzóra emlékeztető másik hal, a polipok vagy a sziklákba kapaszkodó kék tengeri csillagok. A szemközti hegy dzsungelében ismeretlen madarak rikoltoznak. Szobám terasza a víz fölé nyúlik, nem tudom, mit nézzek, ezt a buja, előttem kitáruló élővilágot, netán a kezemben tartott könyv története köt le jobban? Az ám, a könyv.
Az egész világot átutazta velem a lengyel Ewa Wolak 1975-ben magyarul is megjelent könyve, a Varázslatos Szamoa.
Ennek a címlapján van egy kép, a föveny, a pálmák, az óceán, s egy jellegzetes kis sziget hegycsúcsa. Nini, itt lakom a hegyes sziget mellett. Fogom a könyvet, lerohanok a partra, készül a könyvszelfi. Csaknem ötven év után örömmel konstatálom: ez az a hely, ahol semmi sem változik. Az írónő megejtő bájjal tudósít az 1975-ös mindennapokról, meg arról, hogy nem messze ide az órásteknősök birodalma húzódik a tenger alatt.
Ezt már a Teknős-szigetnek elnevezett lakatlan, pici földdarab felé hajózva ellenőrzöm le. Hajózva? A kis lélekvesztőre szállva volt bennem kis bizonytalanság, de a két helyi matróz nézése megnyugtatott. Fertályórával előbb még ők is a szigeten pihentek, de aztán főnökük, egy határozott asszonyság az URH-adóvevőbe belerecsegte: turisták érkeztek. A két hajós felszedte a horgonyt, megérkezett, nem sokkal később pedig tényleg azt láttam, hogy a hatalmas teknősök ott lebegnek a kristálytiszta vízben. Ilyenkor jön az attrakció: az egyik matróz fejest ugrik, hogy az állatot megragadva kiemelje a vízből.
Ez azonban nem sikerül, mert a fürge – egy teknős esetében ezt a szót alig használjuk – állat elképesztő sebességgel lő ki és úszik tovább.
A következő is. Meg a következő. Lehet, keseredettnek kellene lennem, hogy nem jön össze a tökéletes fotó, mégsem vagyok az. Mert itt majdnem mindenki a helyén van. A teknős a vízben. Én a hajón. Csak a polinéz halászkirály, a legenda nélküli matróz lóg ki a sorból, de hamarosan az utolsó kirakós megtalálja a maga helyét, amikor hősünk búsan visszamászik a teknőre. Ő szomorú, még én nyugtatom, nincs baj, hiszen láttam a teknőst. És Polinéziában az ember nagyon nem akar hülye turista lenni.
Sehol senki
Aztán nincs más hátra, mint a szigetre érkezve elmerülni a langymeleg óceánban. A selymes, sós víz körbe ölel, itt aztán van idő gondolkodni a világ folyásán. A hullámok reggel már megcsinálták a kirakodóvásárt, a fövenyre dobott kagylók háza bámulatos, sosem láttam még ehhez hasonlót. Vinném haza az összeset, de aztán a vízbe ejtem őket. Talpamat égeti a forró homok, csak a pálmafák közé eszkábált falé ad némi árnyékot. Ez a „sehol semmi” érzés kiséri végig utamat. Pontosabban: sehol senki. Bevallom, élvezem.
Lelkem örömben fürdőzik, hogy nem látom az influenszerhadak által széttaposott virágokat, örvendezem, s nem sírok az óceánt és a partot beborító szemét láttán, mint azt tettem nem »messze« ide, Indonéziában, Balin.
Ha emberekkel találkozom, helyiek bámulnak rám, nevetnek termetemen, megjött hát a nagy kövér fehér óriás, aki azért sem lóg ki nagyon a sorból, mert Szamoa (sajnos) a világ egyik legjobban elhízott nemzete. Egészen pontosan hatodik ebben a rangsorban. Az első öt, továbbá a hetedik és a nyolcadik is Óceánia egy-egy szigetországa. Ezt teszi a kóla, a csipsz, a csokoládé, a kevés mozgás, a túlságosan is visszafogott élet.
Fotó: Lantos Gábor
Másnap újabb csoda vár rám. Hivatalos neve is van: Tu-Soa Ocean Trench. A természet újabb fantasztikuma. Egy vulkánkitörés, majd a víz és a szél az évszázadok során óriási, barlangszerű lukat vájt a sziklába, odalent az óceán vize csobog, hullámzik, emelkedik és esik vissza – mint egy mesterségesen kialakított hullámmedencében lennénk. Először a kövek között botorkálok, majd nyaktörően meredek létrán folytatódik az aláereszkedés. Végre lent vagyok, innentől egy ugrás, s az óceán vize bábuként játszik velem, emel fel, majd húz a mély felé.
Az akkor még 150 kilós testemet tényleg pillekönnyű babaként mozgatja, szerencsére van egy kötél, amelybe kapaszkodva úgy érzem, életben maradok.
A sziklák között berobbanó víz ereje félelmetes, a luk meredek, függőleges falain a kövek között pár kósza csenevész formájában sarjad az élet. Ha felnézek, csak az eget látom, a nap elé fekete fellegek úsznak be, az óceán robaját sokszorozzák a sokat látott falak. Félelmetesen szép helye ez a világnak.
A tüdőbajos skót
Az órámat már régen eldobtam, a telefonra sem lenne szükség, na de a fényképek, ugye. A hajnali beömlő világosság és az estével megérkező villámgyors naplemente tudatja csak, hogy hány óra van. Az út mentén a fák között röplabdázó falusiak harsány kacaját hozza a szél, a kocsit is vészfékezem, amikor egy banánfa óriás virága mellett haladok el. A növény tekintélyt parancsoló, mintha be akarná kapni a világot. Ha civilizációra vágyom, Apia felé tekerem a kormányt. A szamoai főváros feletti dombokon nagy fehér ház terpeszkedik. Ez a Robert Lewis Stevenson-emlékház, -múzeum. A kincses sziget írója, a tüdőbajos skót 1890-ben érkezett a szigetre. Négy év adatott meg neki ebben a földi paradicsomban. Emlékezete tisztességes, a háza szép nagy, a benne lévő könyvtárszobában több tucatnyi nyelven ott a fő mű,
A kincses sziget – csak magyarul nincs belőle példány.
Hazaérkezésem után postán küldtem nekik egyet, Isten tudja, mi lett a könyv sora, hogy valóban odaért-e, azt én nem tudhatom. Persze, egyszerű lenne ellenőrizni, csak fel kellene ülni a repülőre, a Budapest–Isztambul–Hongkong–Nadi (Fiji)–Apia utat túlélni, landolni a világ egyik legszebb szigetén, amelyet még nem zabált fel a tömegturizmus. Az angol költő, John Milton 1667-ben írta meg az Elveszett paradicsom című művét. Tudom, hogy sosem járt Szamoán, hiszen a szigetet csak 105 évvel később, 1772-ben érintette először európai ember lába: az akkor megérkező holland Jakob Roggeveen a Holland Nyugat-indiai Társaság egyetlen nagy expedícióját vezette. Pedig Miltonnak (is) el kellett volna ide jönnie. Akkor talán nem az elveszett, hanem a megtalált paradicsomról szólt volna a verses mű.
Azokban a napokban, amikor jósorsom Szamoára vetett, becsukódott, de ki is nyílt előttem a világ.
A záródó ajtók mögötti egyáltalán nem hiányzott. Ami pedig elém tárult, az olyan megismerés volt, amire ma már alig nyílik lehetőségünk. A csend, a nyugalom, a béke nem fejezik ki kellően az érzést, amit Polinézia és annak egyik szigete, Szamoa ad az utazó számára. Különösen szerencsésnek érezheti magát az a vándor, aki ezt valaha az életben tapasztalhatja.
Borítókép: Látkép Upolu szigetnének déli partszakaszán nem messze az óriásteknősök szigetétől Szamoán (Fotó: a szerző felvétele)
