Rapcsák András, az első patrióta polgármester   

Miklós Péter történész könyve szerényen nem tesz kísérletet a rejtély feloldására, miért volt a kiváló magyar polgármester archetípusa Hódmezővásárhely egykori első embere. Recenziónk.

Fotó: Délmagyarország/Kovács Erika

Sokan próbálták megfejteni, miért mondható el máig, hogy a kiváló magyar polgármester archetípusa volt Rapcsák András (1943–2002), Hódmezővásárhely egykori kereszténydemokrata első embere. Az évek telnek-múlnak és eközben nemhogy homályosulna az emléke, hanem ellenkezőleg, egyre plasztikusabban megmutatkoznak azok az erények, amelyek miatt a hajdani KDNP-s országgyűlési képviselőt magas piedesztálra helyezi az utókor. 

Miklós Péter történész, a Lugas állandó szerzőjének könyve, A Rapcsák-hatás szerényen nem tesz kísérletet a rejtély feloldására, ám mégis olyan történelmileg hiteles, erős kontúrokkal felvázolt képet rajzol föl a karizmatikus, nagy tudású városvezetőről, amelyből kibontakozik a válasz. Egykori beosztottja, utóda a polgármesteri székben, Lázár János építési és közlekedési miniszter a könyvhöz írt köszöntőjében ezt úgy fogalmazta meg: 

Öröksége, a városról és a nemzetről szőtt álma ma is eleven: hatással van a gondolatainkra és a cselekedeteinkre, ezért »Rapcsák« nemcsak szoborként része a mindennapjainknak, hanem élő kortársként is. Mert ahogy a legelső polgárok egyikéhez illik, Rapcsák András úgy ment el, hogy örökre velünk maradt.

Forrás: Délmagyarország 

A sikeres vállalkozó mérnökből lett városvezető valóban az elsők között volt a rendszerváltozás idején, aki a polgári attitűdöt, magatartást a politikai életben meghonosította a demokráciaaszályos kommunista évtizedek pusztító, lélekölő és igénytelenségre szorító hatását követően. Sokkal többet tett azonban ennél is: olyan magasra emelte a lécet munkaszeretetével, szakmai hozzáértésével és maximalizmusával, amit kevesen tudnak megugrani. Innentől kezdve Rapcsák András lett a mérce, a viszonyítási pont, ha egy települési vezető tevékenységének minőségét kellett megítélni. Nem is maradt el a jutalom: a baloldalról heves és alattomos támadások érték. Akkor még szokatlan volt, hogy a posztkommunista nyúlványszervezetek pusztán a sikeres munkavégzés miatt támadjanak rá egy konzervatív politikusra. 

Addig még létezett egy olyan illúzió, hogy ha valaki nem pártpolitikai harcok prominense, csupán önkormányzati, szakmai munkát végez, nem hullanak rá a gránátok az ellenséges tüzelőállásokból. 

Így a széles körű megbecsülésnek örvendő konzervatív politikus e tekintetben is úttörőnek tekinthető. 

Más szempontból is előfutára volt számos fontos mai célkitűzésnek. Azt vallotta már a 90-es évektől, hogy a nemzet érdekében a legfontosabb feladat a családok és az új nemzedékek nevelése.

Másrészt szuverenista volt, amikor még ezt senki sem hangoztatta: döntéseit önállóan, mindig kizárólag a szűkebb és tágabb közösség érdekében hozta meg, senki által nem hagyva eltéríteni magát. Már évtizedekkel ezelőtt modern patrióta volt. 

Hogy miben állt a Rapcsák-hatás? A kötetben megismerhetjük az egykori munkatársak, sőt politikai ellenfelek visszaemlékezéseit a karizmatikus vezetőről, amelyekből kiviláglik: mindenkinek meghallgatta a véleményét, és mindenkit lenyűgözött, hogy rögtön tudta, mit kell tenni a leggyakorlatiasabb kérdésekben, majd megoldotta a problémákat. Más helyütt olvasható: nyolcvan lakossági beszélgetésen, gyűlésen vett részt egy kampányidőszakban, s mindig rendelkezésre állt a fogadóóráin. A rendszeres konzultációt a választókkal már akkor elengedhetetlennek tartotta, amikor ez még nem volt divat a jobboldalon sem. E tájékon keresendő, miért tudott elsöprő győzelmeket aratni Rapcsák András. A szerző hosszú listát közöl az ő égisze alatt megvalósult fejlesztésekről: az utaktól, az iskolai, uszodai építkezéseken át a csatornázásokig és rendelőintézetekig. Vagyis bármit is mondjanak a balos politológusok, a legjobb kampányelem az eredményes munka. (Miklós Péter: A Rapcsák-hatás. Polgári Együttműködés Hódmezővásárhelyért Egyesület. Hódmezővásárhely, 2024, 117 oldal.) 

Borítókép: Utcanévtábla Hódmezővásárhelyen (Fotó: Délmagyarország/Kovács Erika)