Örökség és számvetés

Már az 1950-es évektől rendszeresen publikáló, s sokak által ismert és elismert művelődéstörténeti kutató, kritikus és esszéista volt, aki folyóirat- és könyvszerkesztői tevékenységével is hozzájárult a korabeli magyar szellemi élet gyarapodásához.

Már az 1950-es évektől rendszeresen publikáló, s sokak által ismert és elismert művelődéstörténeti kutató, kritikus és esszéista volt, aki folyóirat- és könyvszerkesztői tevékenységével is hozzájárult a korabeli magyar szellemi élet gyarapodásához. Ezzel párhuzamosan előbb kanditátusi tudományos fokozatot, később akadémiai doktori címet szerzett, s irodalmi és filmes szaklapok állandó munkatársa vagy szerkesztőbizottsági tagja volt. Folyóiratokban, szakmai orgánumokban és napilapokban kortárs esztétikai tendenciákra (az irodalomtól a képzőművészeteken keresztül a filmkultúráig) éppúgy reflektált, mint aktuális művelődéspolitikai és kulturális jelenségekre. Az 1970-es–1980-as években meghatározó szerep jutott neki bizonyos tudományos és emlékezetpolitikai diskurzusokban, mint a nemzeti elkötelezettségű értelmiségi körök egyik reprezentánsának. Ez egyébként már önmagában külön értékelendő és hangsúlyozandó, hiszen a nemzetben való gondolkodás és a magyar kultúra nemzeti vonulatának a képviselete abban az időszakban ritkaságnak számított. Nemeskürty István nem volt ugyan az államszocialista rendszer által üldözött ellenzéki szereplő, de kutatói érdeklődési területeinek és könyveinek a témaválasztásaival, megközelítésformáival és látásmódjaival egyértelműen bizonyította a nemzeti tradíció és a magyar hagyomány értékei melletti elkötelezettségét.

Sorra jelentek meg irodalomtörténeti munkái. Egyik első kutatási területe, a régi magyar irodalom (kedvelt témája Bornemisza Péter életútja és alkotói világa volt, de közel állt hozzá még Balassi Bálint és kora is) mellett a kortárs irodalommal és a filmművészettel is nagy hozzáértéssel és beavatottsággal foglalkozott. Ezeken kívül a magyar nyelvű irodalom kezdeteinek vagy éppen a magyar bibliairodalom – az egyes fordítások és a különböző értelmezések – története is érdekelte. Műveinek, könyveinek egy része alapos filológiai kutatásokon nyugvó szakmunka, másik – nagyobbik – hányada pedig tudományos ismeretterjesztő alkotás, amelyek a magyar múltat igyekeznek közelebb vinni a nagyközönséghez.

Műveit egyébként bámulatos sokszínűség jellemzi. A mohácsi tragédia utáni magyarság állami, kormányzati és világpolitikai – vagy legalábbis közép-európai –orientációja, dilemmája és útkeresése éppúgy értő bemutatásra kerül Nemeskürty munkái által, mint mondjuk a tizenkilencedik század közepének – az 1848/49-es magyar szabadságharcot követő – hazai és emigrációs törekvéseknek a története. A huszadik század elejének magyar filmtörténete és saját korának filmesztétikai irányzatai is kutatói és művelődéstörténészi érdeklődésében voltak (már csak szakmájából eredően is). Ennek jegyében írt könyvet például az olasz neorealizmus mesteréről, Federico Felliniről. Nem sokan tudják róla, de műfordítóként is fontos irodalmi alkotásokat ültetett át a magyar nyelvre, többek között a meglehetősen nehéz nyelvezetű Italo Calvino munkái egy részének magyar nyelven való hozzáférését is ő segítette elő.

Hosszú életéből a komoly életművét megillető, tehát valóban méltó és igazságos elismerések sem hiányoztak. Több más szakmai és közéleti díj mellett megkapta a Balázs Béla-díjat (1971), a József Attila-díjat (1979), a Széchenyi-díjat (1992), a Magyar Filmszemle életműdíját (1994), a Corvin-láncot (2001), a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét (2001), Szent II. János Páltól a Pápai Nagy Szent Gergely Rend Parancsnoki Keresztjét (2002), valamint a Kossuth-nagydíjat (2011) és a Magyar Művészeti Akadémia életműdíját (2014). Összes műveinek gyűjteményes díszkiadása a Szabad Tér Kiadó gondozásában, Turányi Zsuzsa szerkesztésében, tizenkét kötetben jelent meg a kétezres évek elején.

Több darabot és forgatókönyvet jegyez íróként Nemeskürty István. Az 1970-es évek népszerű minisorozata, a György barát éppúgy ezek sorába tartozik, mint a Gárdonyi Géza regényéből, Várkonyi Zoltán rendezésében készült Egri csillagok(1968), vagy a Sárközi György művéből forgatott, Révész György rendezte Mint oldott kéve (1983). De mindenféleképpen megemlítendő még a rendszerváltozás utáni időszakból a Honfoglalás (1996) és a tizenegyedik század közepi-végi trónviszályokat bemutató Sacra Corona (2001). Ezeket a Koltay Gábor rendezésében bemutatott filmeket aztán nagyon sok – kisebb arányban szakmai, jóval nagyobb arányban politikai – támadás érte. Az akkori baloldali és liberális ellenzék, s annak értelmiségi holdudvara ezeket az alkotásokat giccsesnek, nacionalistának (vagy csupán „túlságosan is” nemzetinek) és emiatt – s persze természetesen már csak a témaválasztás miatt is – egyszerűen rossznak bélyegezte.

A Honfoglalás kapcsán megjelent negatív reakcióknak a gyökerét Nemeskürty István a magyarság kollektív tudatában létező – és egyébként mind a mai napig megfigyelhető – kishitűségben és megalázottságtudatban fedezte föl. Erről a következő szavakkal beszélt a Majoros Józsefnek, az Új Magyarország munkatársának 1997 augusztusában adott interjúban. „A filmmel kapcsolatban nekem személy szerint az volt a döbbenetes élményem, hogy függetlenül attól, hogy ez a Honfoglalás film hogyan sikerült, kinek tetszett és kinek nem, a puszta gondolattól, hogy erről a témáról filmet kellene készíteni, minden hatalom megrettent. Ennek a filmnek az elkészítését semmiféle hivatalos kormányzati, kulturális szervezet, intézmény nem támogatta. Nekem úgy tűnt, hogy rettegtek a honfoglalás puszta tényének az említésétől is. Mert mit szólnak hozzá a szomszédaink, mert azoknak nem volt honfoglalásuk, jaj istenem, csak meg ne szólaljunk, csak ne kérkedjünk ezzel, jaj istenem, jaj istenem! Szóval ez a kishitűség, ez a megalázottságtudat sajnos most már az egész társadalomban gyökeredzik, majdnem azt mondhatnám, hogy politikai pártcsoportosulásoktól függetlenül.”

A száz éve született Nemeskürty Istvánnak művelődéstörténészként, tudósként, esztétaként, filmes szakemberként és pedagógusként, egyetemi oktatóként, valamint – egyáltalán nem utolsósorban művelődéspolitikai gondolkodóként – igazán jelentős helye kell hogy legyen a nemzeti emlékezetünkben. Nem véletlenül választották a Nemzeti Közszolgálati Egyetem tavaly tavasszal megszervezett tanárképző karának névadójául. A helyes nemzeti öntudat kialakításának szükségességéről fejtette ki gondolatait a Nyelvünkben élünk című, a szegedi Tiszatáj folyóirat lapjain 1998-ban megjelent esszéjében. Így írt: „Az 1945 után kedvezően érvényesült nemzedékek számára a nemzeti összetartozás tudata elhalványult. A háború végén, után és az 1956-os forradalmat követően a tőlünk nyugatra fekvő országokba menekült százezreknek a nemzet nyelvi közösségéből kiszakadva, ügyességük, egyéni képességeik révén, magukra hagyottan kellett boldogulniuk. Természetes, hogy alkalmazkodni kényszerültek. Az itthon maradottak, közülük is a turistaútlevéllel külföldre kijutottak azt tapasztalták, hogy semmi más nem számít, csak a fogyasztói jólét. A nagyvilág valamennyi lakója egyöntetű tömeg, vagy azzá fog válni. Hatott a nemzetköziség, a világpolgárság eszméje. (Kozmopolitizmus.) Könnyen hathatott, hiszen a szocializmus nálunk tanított, iskolákban sulykolt változata is a nemzetköziséget dicsőítette. (Internacionalizmus.) E két bűverejűnek látszó idegen szó ugyanazt jelenti. Ez az ugyanaz mételyezi közgondolkodásunkat. Mivel szomszédaink, a környező államok lakói nem kedvelnek bennünket, sőt, mint az 1920-as trianoni »béke« mutatja, a nagyvilág sem, az átlagember tanácsosnak látja, ha megfeledkezik magyar mivoltáról. […] Ha megértjük, hogy nyelvünkben élünk, kinyílik előttünk történelmi múltunk is, az ezeréves keresztény magyar állam élete, tragédiáival, diadalaival és tanulságaival; s ha kinyílik, könnyebben lelhetjük meg a jövőbe vezető utat; a nemzet akkor közös akarattal döntheti el: miből, mikor, mennyit hasznos átvenni a pénzimádatba bódult nagyvilág vívmányaiból, és viszont mi az, amit mi adhatunk másoknak az emberiség közös javára. Iskolákat! Magyar nyelvet értő, terjesztő tanítókat! Önérzetes ifjúságot! Ez legyen a jövő kormányprogramjainak legfontosabbja. A többi jön magától.”

Nemeskürty István tehát a szó klasszikus értelmében vett tanár volt. Éppen emiatt nevezték őt tisztelői „Nemeskürty tanár úrnak”. Egyetemi, szakmai, ismeretterjesztő vagy épp televíziós előadásai nemcsak tartalmilag voltak pontosak és közérthetőek, de nyelvileg is szépen megformálta és fölépítette őket. Világnézetében, életfelfogásában, értékvilágában, nyugodt tudósi magatartásában és a műveltséghez – elsősorban a magyar nemzeti kulturális és művészeti hagyományokhoz – való viszonyában egy, a második világháború utáni néhány évben szinte pillanatok alatt, a
kommunista diktatúra által erőszakkal eltüntetett polgári ethoszt és attitűdöt jelenített meg, amelyeket szerencsésen tovább tudott adni tanítványai, előadásainak hallgatói, valamint munkatársai és alkotótársai körében. S végső soron az egész magyarságnak.