„A harangszó a távol falukból / Meghalni jár ide” – írta e helyről Petőfi Sándor, de ma a környéken nyoma sincs ennek a pangásnak. Az úton lovaskocsi fordul le előttem a csárdához. Ostorok pattognak, népi ének járja be a pusztát, s mindent ellepnek a bőgatyás betyárok. Piros, kék, zöld, felül fűzött vagy buggyos ujjú, egybe- és különrészes ruhákat ölt a fiatal lányok legtöbbje is az alkalomra. Hasonló viselettel dugig teli egy vásáros sátor. Odébb kézzel készült fajátékokat kapni, másutt bőr betyárviselet-kiegészítőket, s akad még szem-szájnak bőven ingere a patakpart mentén húzódó árusoron végighaladva. A szalmaugráló és a népi játszótér gyerekzsivajtól hangos.
A csárda vékony üveget viselő faajtóján belépve mintha kétszáz évet repülnénk vissza a múltba. A szorosan álló, vaskos, fehérre meszelt falak közé csak egy apró, rácsozott ablakon át fut be a visszafogott fény. A bejárat mellett, a hosszú padon egy csapat dalra fakad, egyikük a kobzán kíséri az énekük – hajdanán is hasonló lehetett a hangulat…
Már a 18. század végén is állt itt fogadó – neve több változatban élt: Kutya Kaparás, Kaparási, Kutyakaparási, Kutyakaparó –, amit, a szóbeszéd szerint legalábbis, a pásztorok kérésére Kocsér község épített. Balla Antal – a település szülötte, Pest vármegyei mérnök – az 1766-os térképére már felrajzolta az épületet a törteli, a kocséri és a jászkarajenői hármashatár közelében. Az itt elterülő magaslatot emlegették Kutyakaparásnak akkoriban. A névről, amiről később a csárdát is elkeresztelték, több legenda kering. Az egyik szerint pásztorok vagy útonállók valakit agyonvertek és elföldeltek itt a homokos dombon. De nem temették mélyre, a kutya pedig kikaparta. Más mendemondák úgy tartják: a juhász mellett szolgáló eb aranyat ásott ki a földből, bevitte a gazdájához, aki fogadót épített belőle, a Kutyakaparót.