Cserreg az ostor: betyárforgatagban jártunk a kocséri csárdánál, amelyet Petőfi is megverselt

Az Alföld elhagyatott, csendes nyugalmában áll egy magányos csárda. Jámbor utazók és pásztorok oltották itt egykor szomjukat. A hely mélabús miliője Petőfi Sándort is megihlette: külön költeményben teszi halhatatlanná a Kutyakaparót. A gazdag múltú, irodalmi és építészeti emlékhely még kiaknázatlan turisztikai vonzerőt jelent a Pest vármegyei Kocsér település életében, noha idén már hetedik alkalommal találkoztak itt a mai kor betyárjai.

Fotó: Németh András Péter

Történetírók és a helybéliek állítása szerint Petőfi – az akkoriban Nagykörősön tanárként tevékenykedő Arany János társaságában – többször betért az általa leginkább szomorúként, mélabúsként jellemzett csárdába, amelyről az 1847. januárjában írt költeménye szól.

A csárda már nem a régi – a nádfedeles épület ugyanis 1926-ban leégett, a helyi önkormányzat pedig újjáépíttette –, de a Petőfi versében szereplő fogadó környékének hétköznapi nyugalma mit sem változott. Igaz, egészen más a látkép, amikor betyárok töltik meg élettel a helyet.

 

Ökör aranybarnán 

Finom illat árad. A fadeszkás kerítéssel határolt csárda udvarában méretes bográcsokban toroskáposzta és alföldi gulyás rotyog a tűz felett. A nyárson jókora ökör forog, lassan aranybarnára pirul. A látványsütéssel éppen szemben, a csárda cseréptetős teraszának hűvösében találkozunk a község polgármesterével, Hriagyel Csabával. – Az önkormányzatnak régi vágya volt, hogy megvásárolja a Kutyakaparó csárdát, a település egyik legjelentősebb irodalmi és építészeti emlékhelyét. Korábban ez a Nagykőrös és Vidéke ÁFÉSZ-hez tartozott, majd hosszú éveken át magánkézben volt. A gazdag múltú épületet, ami ez év tavaszán került vissza a tulajdonunkba, a tervezett felújítási munkálatokat követően az eredeti funkciójának megfelelően akarjuk működtetni, így őrizve tovább kulturális örökségünket – mesél az elöljáró a csárdáról, amely országos hírű Petőfi-emlékhely ugyan, mégis kevesen látogatják. Mint mondja, a tervek szerint a csárdát folyamatos nyitvatartással szeretnék üzemeltetni, és különféle programokat akarnak idehozni. Abonnyal együttműködve, amely településnek szintén megvan a maga történelme, hétköznapokon hagyományőrző rendezvényeket, interaktív történelemórákat tartanának itt.

Negyedévente pedig kézművesvásárokat rendeznénk. Ha fel akarunk kerülni Magyarország turisztikai térképére, ezzel tudunk leginkább. Az ország közepén vagyunk: Cegléd, Szolnok és Kecskemét nincs messze tőlünk, a főváros egy óra alatt elérhető autóval. Kocsér napjainkra pihenőfaluvá vált, amit a béke, a biztonság és a nyugalom jellemez 

– mondja Hriagyel Csaba. 

Egy forgatás, majd kettó: gyakorlat teszi a mestert Fotó: Németh András Péter

Bőrtarsoly és pónilovaglás 

– Istenért, hazáért, a családért! Lő! – e kiáltással előbb egyszerre, majd sortűzként durrannak a pisztolyok a kört alkotó betyárok kezében. A fegyver hangja visszaverődik az erősödő napsugarak által sárgává perzselt pusztát szegélyező fasorról. A másik oldalon, egy mély meder alján csendesen csordogál egy patak. Néhányan időnként leszöknek ide, hogy karjukat megmártva vagy arcukat mosva kicsit felfrissüljenek a már beköszöntő nyári melegben.

Folyamatosan pattognak, cserregnek a karikás ostorok a hagyományőrzők kezében, a pusztaszerte összeverbuválódott betyárok jóízűen beszélgetnek. A bőgatyából, paraszt vászoningből, mellényből, csikós kalapból álló hagyományos viseletből most csak a cifraszűr hiányzik, de a szükséges kiegészítők aligha.

Szedlják István magának készíti a bőrtarsolyát. Nyakában kis, faragott szaru lóg. – Arra való, ha hirtelen inni kell – indokolja, és megmutatja a szintén ezt a célt szolgáló, fából faragott, kosfejes pálinkáspoharát is, ami marhabőrből készült, széles fegyverövén függ. – A Békéscsabai Történelmi Íjászkör képviseletében érkeztünk, vagyis helyi sajátosságként szilvapálinkát és kolbászt hoztunk magunkkal – meséli a csapat szószólója. – Először járunk ezen a rendezvényen, de megmelengeti a szívünket, hogy sok olyan rég nem látott társunkkal, betyárokkal és jó pásztoremberekkel találkozhatunk itt, akik őrizik ezt a szép magyar tradíciót. Ez a múltunk, amelynek ismerete, tiszteletben tartása nélkül nincs jövőnk – teszi hozzá. 

Az íjászat és a pónilovaglás úgyszintén népszerű foglalatosság. De az alkotó kedvű kicsik és nagyok a foltvarrást, a vesszőkötést, a hordókészítést egyaránt kipróbálhatják. A szalmakockákból kirakott nézőtér előtti nagyszínpadon is zajlik az élet az ebédet követően. Épp a Ceglédi Táncegyüttes koptatja a fadeszkákat. – Gyönyörű! – jegyzi meg egy karakteres arcú betyár, akinek nagy kalapja alól csak szeme és íves bajusza látszik ki. Nyakába kötött fekete kendőjén ez áll: „Ne bántsd a magyart, mert pórul jársz!” 

Hétköznap is szívesen hordom a betyárviseletet, ha dolgozom a határban: vadkerítés-építés közben is felteszem a fejrevalót. Ugyanúgy, ha étterembe megyek, felhúzom a hagyományos gúnyát. Néhol tisztelettel tekintenek rám, olykor pedig gúnyosan, de akkor sem teszek máshogy, mert a szívemben betyár vagyok 

– mondja. 

Igazságtevő hősök 

Egy szekéren különféle ostorok pihennek. Bűvölőjük előbb egyet, majd párhuzamosan kettőt is forgat. – Meg lehet ám próbálni – veti oda, amikor észreveszi, mennyire belefeledkezve bámulom a tudományát. Kételkedem, hogy menne-e ez nekem. Mégis kötélnek állok. Mögém lép, vezeti a mozdulataim. Egy kört, kettőt forgatok az ostorral: mielőtt hátraérne, előre kell rántani. Az elmélet egyszerű, a siker pedig ráérzés és gyakorlás kérdése. Párszor próbálom, majd inkább ráhagyom a betyárokra.

A sörivóverseny után betyárolimpia zajlik, de lesz citerajáték, népi ének, később csikósbemutató, pusztaötöshajtás – ismerteti a változatos programot Bekő Dezső főszervező. A hangosítás átmenetileg megadja magát. De amíg érkezik az aggregátor, a határozott fellépésű, ámbár szelíd mosolyú férfi mindent kiválóan kézben tart. Erélyes hangjával kikiáltja a soron következő eseményt, és beáll a betyárkör közepére, hogy egy ritmusra vezesse az ostorcserregést. Figyel, beszélget, szalad egyik helyről a másikra. A Ceglédi Hagyományéltető Baráti Kör sátránál kapom el pár szóra, azt kérdezve, a hagyományéltetés az összetartozás egyik jelképe-e.

– Jól érzi. Pont ezeken a rendezvényeken mutatkozik meg, hogy mennyire fontos együtt lenni. Nemcsak jókat eszünk, iszunk, mulatunk közösen, hanem igyekszünk megeleveníteni a magyar értékeket a néptánc, a kézművesség és a különféle tevékenységek tükrében.

A XVIII–XIX. századi magyar betyárok szerepe a köztudatban egyértelműen negatív volt, holott a gazdagokat rabolták ki, a népdalok igazságtevő hősként emlegetik őket. Eredetileg pedig a hetyke, bátor, virtusos legényt nevezték betyárnak. Ezek viszont megkérdőjelezhetetlen erények.

— Mint a társaság „főkolomposa”, két éve szervezem ezt a betyártalálkozót, amit elődömtől, Tukacsné Horkai Ágnes kocséri kötődésű, egyébként kézművesként is tevékenykedő hölgytől vettem át – mondja Bekő Dezső. Évekig vezetett hasonló programot többek között Hortobágyon, Tiszafüreden, Ásotthalmon és Veresegyházán. Fontosnak tartja, hogy mindig méltón kell hordani a betyárviseletet, hitelesen, lelki töltettel kell képviselniük a hagyományt, amit az őseiktől kaptak. Látva, hogy az egyik fiatal íjjal lő épp vagy amott egy fiú ostort próbál forgatni, megéri a fáradságot a munkájuk. 

Borítókép: A hagyományőrzők a bátor, virtusos legények emlékét elevenítik fel. Méltón hordott viselet (Fotó: Németh András Péter /Szabad Föld)