Elrettentés vagy háború: mi történik ma a Csendes-óceánon?

Donald Trump egyre idegesebb az orosz–ukrán háború miatt, amelyet nem sikerült néhány jó szóval lezárnia. Az ukrán oldalon Volodimir Zelenszkij inkább választja a háborút, mert amíg az tart, addig a hatalma is biztosnak látszik, az oroszok pedig nem akarnak félmegoldásokba belemenni. Trump tehát nem várt nehézségekbe ütközött, és nem teheti meg Kijevvel szemben, hogy lekapcsolja az ukránokat a Starlink műholdprojektről, mert ez üzletileg káros lenne az Egyesült Államok számára. Pedig Washington érezhetően szabadulna az európai háborútól, hiszen a valódi kihívás számára a Távol-Keleten van. A második világháborút nyolcvan évvel ezelőtt a Csendes-óceán térségében zárták le, de hullámai ma is háborognak.

Alfred Thayer Mahan haditengerészeti történész 1890-ben kiadott könyvében fektette le, hogy az Egyesült Államoknak miért szükséges kereskedelmi, ha úgy tetszik geostratégiai okokból megszereznie a Csendes-óceán térségét. A The Influence of Sea Power upon History, 1660–1783 (A tengeri hatalom hatása a történelemre, 1660–1783) című munka a szerzőjét világszerte elismert stratégává emelte, Mahan pedig azt is megjósolta, hogy Németország és az Oszmán Birodalom össze fog omlani az I. világháborúban. Fontosabbnak tartotta a tengeri kereskedelmet a szárazföldinél, és emiatt olyan nagy hadiflotta építését tartotta szükségesnek, amely képes a dominancia megszerzésére és fenntartására. Mahan szerint ehhez a két rivális hadiflottának egy nagy döntő csatát kell vívnia, ami 1942 júniusában meg is történt a Midway-szigeteknél, ahol az amerikaiak megsemmisítették a japán csapásmérő flottát. 

Mahan nézetei főleg a Csendes-óceán feletti uralom megszerzésére és a kereskedelmi haszon biztosítása érdekében a Roosevelt családra is hatással voltak. Miután az USA a II. világháborúban térdre kényszerítette a Japán Császárságot, hosszú évtizedekre biztosította hegemóniáját a térségben. Azonban az 1990-es években feltörekvő gazdasági hatalomként színre lépett Kína, ami kezdett nagyon nem tetszeni Washingtonnak. Az amerikaiak az elmúlt huszonöt évben egymás után hozták a tengerek védelméről szól rendelkezéseket, majd a hatályban levő nemzeti védelmi stratégiájukban (2022. október) rögzítették is:

A legátfogóbb és legkomolyabb kihívás az Egyesült Államok nemzetbiztonsága számára a Kínai Népköztársaság kényszerítő és egyre agresszívebb törekvése, hogy az indiai-csendes-óceáni térséget és a nemzetközi rendszert az érdekeinek és tekintélyelvű preferenciáinak megfelelően alakítsa át.

Kína meglepő éleslátással ismerte föl, milyen új technológiákat kell fejlesztenie ahhoz, hogy gazdasági világhatalom legyen, ami mára megvalósulni is látszik. A gazdasági fejlődés a hadseregfejlesztésre is szükségszerű hatást gyakorolt, Peking pedig a szovjet-orosz rakétatechnológiára építve saját rakétacsaládot (Dongfeng – DF, Keleti szél) fejlesztett ki. Kína olyan ballisztikus rakétákkal rendelkezik, amelyek képesek egy anyahajó elsüllyesztésére nagyjából háromezer kilométer távolságból. Az amerikaiak ezt a típust (a DF–26-ot) hordozó gyilkosnak is nevezik. De ezenkívül ott vannak még a Kína új hiperszonikus rakétái is (a DF–17 és a YJ–21), amelyekhez fogható eszközzel az amerikaiak nem rendelkeznek. Az ehhez hasonló fegyverüket, a Dark Eagle-t (Sötét sas) csak az idei év végére tervezik hadrendbe állítani. A kínai rakéták nemcsak sokfélék, de nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, ami megint csak óvatosságra inti a washingtoni stratégákat. Trump már be is jelentette az Aranykupola nevű védelmi rendszer kialakítását; ez 2029-re léphet működésbe.

A kínai fegyveres erők Shandong repülőgép-hordozójának búcsúztatása Hong Kongban. Fotó: Li Zhihua/China News Service/VCG

A neves ausztrál újságíró, John Pilger egyik 2016-os cikkében, a Kitört a világháború: törd meg a csendet címűben megjegyzi: ,,Ritkán telik el úgy nap, hogy Kínát ne emelnék a »fenyegetés« szintjére. Pilger figyelmeztetett:

Az Egyesült Államok támaszpontok hálózatával veszi körül Kínát, ballisztikus rakétákkal, harccsoportokkal, nukleáris fegyverekkel felszerelt bombázókkal. Ez »halálos ív«, amely Ausztráliától indulva Japánig és Indiáig–Afganisztánig húzódik, mintegy hurkot dobva Kína köré.

Kína bekerítése tehát 2010-es évektől intenzíven folyt, de ezt a fősodorbeli sajtó elhallgatta. Ez olyan szinten igaz, hogy dokumentumok bizonyítják: a bangladesi miniszterelnököt, Sejk Haszina Vazedet tavaly augusztusban Joe Biden kormányzata azért buktatta meg, mert nem járult hozzá amerikai radarbázishoz a Bengáli-öbölben. 

Az ukrajnai háború csak bemelegítés 

Az elmúlt két évtizedben az amerikai katonai folyóiratokban egészen nyíltan írtak arról, hogy az USA hadseregét Kína ellen készítik föl, és ennek érdekében a fegyveres erők költségvetését igyekeznek a hidegháborús szintre feltornázni. Annak érdekében, hogy a hadiipari tömegtermelést újra be tudják indítani, jó ,,bemelegítésnek” számított az orosz–ukrán háború, így volt mire hivatkozni. Évről évre növelték a hadi kiadásokat, Donald Trump elnök pedig nemrég aláírta a One Big Beautiful Billt, azaz az „egy nagy, gyönyörű törvényjavaslatot”, ami 150 milliárd dollárral növelte meg a hadiipari kiadásokat, így azok először lépték át az ezermilliárd dollárt. Vagyis a háborús készülődés töretlenül zajlik, és ha lesz III. világháború, annak fő színterének a csendes-óceáni térség ígérkezik. 

Kína az indiai csendes-óceáni térségben egy többlépcsős, több zónából álló védelmi buborékot hozott létre, amelyet a Pentagon hozzáférés- és területmegtagadás elleni (A2/AD – Anti-Access/Area-Denial) rendszernek nevezett el. Az A2/AD egy integrált rakétavédelmi hálózatot jelent, amellyel megváltoztatták a térség stratégiai környezetét és katonai egyensúlyát. Az amerikai elemzők szerint e rendszer célja, hogy akadályozza az ellenséges erők mozgását, arra kényszerítve őket, hogy a védendő területtől távolabb maradjanak, ezzel blokkolva az esetleges ellenséges műveleteket és az ellenség szabad mozgását. A kínaiak ennek érdekében kezdték el kiépíteni a mesterséges szigeteket, amelyeket katonai képességekkel (radarokkal, repterekkel stb.) láttak el. 

Ebben a helyzetben Washingtonnak két forgatókönyve van érvényben. Az egyik a nyílt háború, ami rendkívül kétséges kimenetelű, a másik, hogy az Egyesült Államoknak sikerül-e elég nagy katonai erőket mozgósítania Kína elrettentéséhez a Csendes-óceán térsége geopolitikai viszonyainak felborításától. Ha Kína megszerezné Tajvant, onnantól Peking uralná a kereskedelmet, a navigációt és a légi közlekedést Északkelet-Ázsiában, ami viszont meghiúsítaná az USA hadihajóinak szabad mozgását. 

Vagyis gyakorlatilag felborítaná a II. világháborúval kialakult amerikai status quót. Ennek ellensúlyozására Washington a térségben szorosabbra fonja a kliensállamaival a katonai szövetséget, és már Trump elnöki beiktatása előtt hozzákezdett egy ezerdarabos drónhadsereg kiépítéséhez, amelyet integrált rendszerrel és autonóm képességekkel látnak el.

Mindeközben egymást érik a térségben a tengeri-légi hadgyakorlatok is. Mindez igen komoly készülődésre utal, amit amerikai oldalon az a kínai műszaki-tudományos technológia lassít le, amely nagyjából öt-tíz évvel megelőzi az amerikait. Washingtonban igyekeznek a hátrányt rohamtempóban behozni, ami viszont sok pénzt és időt igényel.  

Borítókép: Amerikai tengerészek egy csendes-óceáni hadgyakorlaton az úgynevezett Gyilkos paradicsom ballont bocsátják vízre éleslövészeti célpontként. A túlparti rivális Kína (Fotó: Jamaal Liddell/U.S. Navy/ZUMA Press Wire)