A ,,szabad világ” vezetőjének Washington jelentkezett be a második világháború után. A Szovjetunió megszállta Közép-Európa nagy részét, kétszázéves programot teljesítve be ezzel: így tudta az orosz gazdasági-kereskedelmi hegemóniát kibővíteni a Földközi-tenger irányába. Ez volt az orosz expanzió értelme és célja, de amikor ezt elérték, azzal ki is merültek Moszkva ambíciói, és már csak a megtartásra törekedett, mint azt Berlinben 1953-ban vagy Budapesten 1956-ban megmutatta.
Az USA számára azonban éppenséggel ekkor jött el a felemelkedés és a hatalmi kiteljesedés korszaka. Lenin azt mondta, aki nincs velünk, az ellenünk van! Washingtonban pontosan ugyanez a logika működött, aki nem fogadta el az USA ,,baráti” segítségét, a „jenki” modellt, az ellenségnek számított. Voltak viszont államok, amelyeknek sem a kommunista modell, sem a jenki megoldás nem volt az ínyükre, mindössze függetlenek akartak maradni. Teremtettek is erre kategóriát, az el nem kötelezett államok mozgalmát; ezt Washingtonban legalább annyira utálták, mint a szocializmust.
Propagandaszövegek
Az USA-nak komoly nehézségekkel kellett megküzdenie, hogy hegemóniáját a fél világra ki tudja terjeszteni, ugyanis 1945-től kezdődően beköszöntöttek az egykori gyarmatok felszabadítási háborúi. A nacionalista hullám, amely Európában a XIX. században végigsöpört, most a gyarmati államokban következett be. Kuba, Algéria, Kongó, majd Angola, majd Vietnám mind a függetlenségük visszaszerzéséért lázadtak fel, nem pedig azért, mert a kommunizmusért rajongtak volna. Washington a külpolitikai fölényével elérte, hogy ezek az országok mástól nem remélhettek szabadságharcukhoz segítséget, csak a Szovjetuniótól vagy ritkább esetben Kínától. A kommunista fenyegetés többnyire puszta propagandaszöveg volt Washington hódító szándékának leplezésére. Kuba azért kérte a Szovjetunió segítségét, hogy ne legyen az IMF, a Nemzetközi Valutaalap rabszolgája.
