Falak közé szorított vallás – hetvenöt éve oszlatták fel a szerzetesrendeket

Csak az államszocializmus bukása után, az 1990-es években szerveződhettek újra a szerzetesközösségek.

Szerzetes elsőáldozókkal a budai Országúti (Margit körút) ferences plébánia udvarában egy 1946-os felvételen (Forrás: Fortepan /Lissák Tivadar) 

A szerzetesi intézmények és hivatás ellen a történelem során többször indult támadás. A XVI. században jelentkező protestáns felekezetek éppúgy elvetették azokat, mint ahogy a XVIII. század végén II. József, a kalapos király többségüket rendelettel oszlatta föl. S így tettek nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1950-ben a magyarországi kommunisták is. Fölmerülhet a kérdés: az államszocializmust építő magyar bolsevikoknak mi volt a gondja a szerzetességgel? Egyrészt az, hogy Marx, Engels és Lenin nyomdokain ateisták és materialisták voltak, vagyis tagadták Isten létét és az emberek tudatának transzcendens szellemi gyökereit. Másrészt pragmatikus és operatív okaik is voltak. A történelmi egyházak elleni támadás jegyében 1945 után nem sokkal szétosztották vagy állami kezelésbe vették a katolikus egyházi – így a szerzetesi – birtokokat és ingatlanokat (amelyek jövedelmét a hitélet mellett oktatási, szociális, egészségügyi intézmények fönntartására fordította a legnagyobb hazai felekezet). 1948 júniusában államosították az egyházi – s ezek részeként a szerzetesi – iskolákat. 1950. augusztus 30-án pedig a kollektív államfői testület, a Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendeletet adott ki, amelyben föloszlatta a magyarországi szerzetesrendeket, megvonva tőlük a működési engedélyt. Mint a jogszabály fogalmazott:

1. § A Magyar Népköztársaság területén a szerzetesrendek működési engedélye ennek a törvényerejű rendeletnek hatálybalépésével megszűnik. Nem vonatkozik e rendelkezés a katolikus egyházi iskolákban a tanítás ellátásához szükséges megfelelő számú férfi és női tanítórend működési engedélyére. 2. § Mindazok a szerzetesrendek, melyek működési engedélyeinek hatálya az 1. § értelmében megszűnik, kötelesek működésüket a Magyar Népköztársaság területén ennek a törvényerejű rendeletnek a hatálybalépésekor megszüntetni.

 

Több tucat rendet számoltak fel 

Ennek eredményeként 23 férfi szerzetesrendet oszlattak fel, amelyek mintegy 180 rendházban tevékenykedtek, csaknem 2600 szerzetessel. Ezzel egy időben nagyjából negyven női rendet is megszüntettek, amelyek csaknem ötszáz rendházat tartottak fönn, és körülbelül tízezer apácát és nővért tudhattak tagjaik sorában. Egy héttel később a magyar állam és a szerzetesi közösségek megállapodtak abban, hogy négy rend (bencések, piaristák, ferencesek és a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek) két-két iskolája működhet tovább. Így kilenc rendházban mintegy kétszázötven szerzetes oktatási tevékenysége volt engedélyezett. Az egyezményt a kormány képviseletében Jóború Magda államtitkár (neveléstörténész, később az Országos Széchényi Könyvtár első női főigazgatója), a szerzetesrendek nevében Sík Sándor piarista tartományfőnök (költő, irodalomtörténész, Radnóti Miklós egyik mestere) írta alá.

Elsősorban nem a szerzetesek életmódjával, tevékenységével volt baja az állampártnak. A szerzetesrendek föloszlatását az egyházellenes föllépésük részének tekintették.

Kifejezett célja volt a kommunista diktatúrának, hogy a templomok falai közé szorítsa a vallási életet, vagyis elérni azt, hogy a társadalmi diskurzustól és a közéleti folyamatoktól a felekezetek távol maradjanak.

Mivel a szerzetesek betegekkel, árvákkal, gyermekekkel, idősekkel, szociálisan leszakadókkal foglalkozva számos emberrel, rengeteg családdal és közösséggel voltak kapcsolatban, veszélyesnek számítottak, hiszen kapcsolatrendszerük révén a kereszténység kétezer éves tanítását és Jézus Krisztus evangéliumát hirdették, ami pedig a kommunista diktatúra ateista és materialista szellemi alapjaival ellentétes és üldözendő volt. A szerzetesrendek 1950-es föloszlatásával nemcsak a közösségeket szüntették meg a kommunista diktatúra emberei, de távolságtartása kényszerítették az egyénektől és a családoktól is a szerzetesi spiritualitást. Ezzel a keresztény szerzetesség évezredes művelődéstörténeti értékeit, a segítő és szolgáló szeretetben megnyilvánuló hagyományait is megszakították. Hazánkban csak az államszocializmus bukása után, az 1990-es években szerveződhettek újra ezek a közösségek, amelyek többsége – megfogyva és megtörve, de – napjainkban is működik.

Borítókép: Apácák körmeneten a budapesti Szentkirályi utcában egy 1946-os felvételen (Forrás: Fortepan / Berkó Pál)