Útját keresi a világegyház Ferenc pápa után

A világegyház tanítása az elmúlt kétezer évben lényegében változatlan maradt, annak megjelenési formái azonban koronként eltérőek. Róma leendő püspökének most olyan korban kell hűnek maradnia Jézus Krisztus szeretetparancsához, amikor a katolikus hívek egyre inkább Európán kívül élnek, a társadalmakban és az emberi életben pedig óriási változások zajlanak.

Fotó: VATICAN MEDIA Forrás: CPP / HANS LUCAS

A huszadik század második felének katolikus egyházfői eltérő ekkléziológiai, teológiai, lelkipásztori, világpolitikai alapállásból és háttérrel kormányozták a katolikus egyházat. XII. Piusz pápa (1939–58) egyfajta – egyenes, de már akkor is kissé korszerűtlennek számító – konzervativizmusával elutasított mindenféle totális diktatúrát (nácit és kommunistát egyaránt), ugyanakkor kritikus volt a liberalizmussal és a demokratikus baloldallal szemben is. Közvetlen utóda, XXIII. János (1958–63) zsinatot kezdeményezett, amelyet csak VI. Pál (1963–78) fejezhetett be. A második vatikáni zsinat (1962–65) szándékai szerint lelkipásztori témákat tárgyalt, és válaszokat adott a huszadik század nagy társadalmi, politikai, gazdasági átalakulásai által keltett kérdésekre. 

Az 1978-ban rövid ideig, mindössze egy hónapig regnáló, mosolygós pápa, I. János Pál volt a római egyházfők közül az első, aki kettős nevet választott. Nem véletlenül, hiszen a második vatikáni zsinat programját szerette volna továbbvinni, ezért a szinódus alatt pontifikáló elődei nevét vette föl. Utána viszont a szerethető karakterű, nyitott és az egyháznak mind az ökumenikus mozgalomban, mind a nem keresztényekkel és a nem vallásosak rétegeivel folytatott dialógusban vállalt szerepe miatt különösen népszerű II. János Pál (1978–2005) már évtizedeken keresztül a Vatikánum szellemiségét képviselte. XVI. Benedek (2005–13) teológusi és kvázi egyháztanítói determináltságú pápasága után Ferenc (2013–25) mindenki által megtapasztalt korszaka következett, amelynek értékelése e napoktól már zajlik.

Ferenc pápa hivatalának tizenkét évében az apostoli szegénységet hirdette az egyház és a hívők egyik fő erényeként, ugyanakkor elvetette a szélsőséges szociális demagógiát, miközben fontosnak tartotta az emberi élet és a teremtett világ védelmét. A másság kirekesztésétől és a kollektív megbélyegzéstől viszont óvott, képviselte az üldözöttek és a menekültek védelmét és támogatását, ugyanakkor föllépett a terrorizmus és a háború minden formája ellen.

Ferenc egyébként számos tekintetben első volt a pápák között. Egyrészt a római egyházfők közül ő volt az első, aki bolygónk déli féltekéjéről származott, másrészt ő volt az első, akit a Loyolai Szent Ignác alapította jezsuita rend tagjai közül választottak erre a méltóságra. De ugyancsak ő volt az elmúlt egy évezredben az első, aki nem sorszámmal jelölt nevet vett föl. Egyházfői névválasztása a nagyhatású és gyakorlati karitatív példaképre, Assisi Szent Ferencre utalt. Ezzel pedig egyrészt az egyszerűségre, az alázatra és a szerénységre, másrészt pedig a szegények iránti szolgáló és tevékeny szeretetre hívta föl a figyelmet. Amikor tehát pontifikátusa kezdetén a Ferenc nevet választotta, szimbolikusan a szeretet és az irgalom pápai programját ajánlotta a katolikus egyháznak és – hangsúlyozottan – az egész világnak.

Kevin Farrell bíboros, a Vatikán ügyvivő kamarása lepecsételi Ferenc pápa koporsóját. Fotó: VATICAN MEDIA/AFP / CPP / HANS LUCAS

A katolikus egyház sajátossága, hogy egyrészt hierarchikus fölépítésű, másrészt következetesen közösségalapú. A katolicizmus egyetemességének nemcsak a szentírási alapok, a dogmatörténeti fejlődés alakulásai és a mindig, korszakról korszakra újrafogalmazott kortárs teológiai reflexiók a zálogai, de a pápa egyházfősége is. Ugyanakkor a római egyház – saját egyháztani megfontolásai szerint – közösség, amelynek minden megkeresztelt katolikus hívő a tagja (sőt még azok is, akik már nem élnek, de valaha tagjai voltak, s így szeretet- és imaközösségéhez ugyanúgy hozzátartoznak).

Ilyen értelemben a katolikus egyház közössége – saját értelmezése szerint – Jézus Krisztus titokzatos testeként is működik, s az üdvtörténetben nagy szerepe van, hiszen a jézusi tanítást és a Megváltóra mint forrásra visszavezethető szentségeket a második eljövetelig – ezen világ és a történelem végéig – továbbadja és kiszolgáltatja.

Az is kijelenthető, hogy a katolikus egyház tanítása az elmúlt kétezer évben lényegében változatlan maradt, azonban annak megjelenési formái és közvetítő közegei koronként, kultúránként és (posztmodern éránkban ez hatványozattan érvényes) egyénenként eltérőek. Változatlan és örök értékek – a változó és dinamikus világban. A két tartalom közötti látszólagos ellentmondása és a folyamatos alakulás – és az annak kapcsán megfogalmazódó reflexióigény – is alakította, alakítja az egyház történetét. Évszázadokon keresztül történelmi tapasztalat volt, hogy a katolicizmus lassan és nehezen – olykor pedig, mondjuk ki, megkésve – reagált az ideológiai, társadalmi, politikai és gazdasági, valamint életmód- és mentalitásbéli változásokra. Gondoljunk csak bele: az első komoly, nagyhatású és programadó elméleti és gyakorlati szocialista ideológiai alapmunka, Karl Marx és Friedrich Engels 1848-as Kommunista kiáltványa után több mint négy évtizednek kellett eltelnie, hogy a kapitalizmus embertelen gazdasági rendjének megjelenése és a baloldali – jórészt ateista – munkásmozgalom színrelépése okozta kérdésekre 1891-ben katolikus válaszokat adjon az egyház a XIII. Leó pápa nevével fémjelzett híres Rerum novarum kezdetű enciklikával.

A XXI. században nemcsak a társadalmi folyamatokban, de az emberi élet szinte valamennyi területén hihetetlen – és nagyon nagy ütemű – változások zajlanak az online bekötöttségtől a mesterséges intelligencia térnyeréséig, az új világrend formálódásától a poszthumanitás jelenségeiig, amelyek folyamatosan kihívásokat generálnak a katolikus egyháznak is. Nagy kérdésekre kell érvényes és hiteles, a biblikus alapokon és a jézusi szemléleten nyugvó, ugyanakkor a katolikus hagyományt alapul vevő válaszokat adni. A multikulturális világban egymás mellett jelenlévő, különböző értékrendek versengenek azért, hogy az egyes emberek azonosulni tudjanak velük. Ebben – hogy egy, a gazdálkodástudományból kölcsönzött kifejezéssel éljünk – a versengő értékek modelljében kell megtalálnia a helyét a katolicizmusnak úgy, hogy közben hű maradjon a gyökereihez. 

Nagypénteki körmenet a szenegáli Dakarban idén húsvétkor. Európán kívül nő a katolikus hívek száma Fotó: SEYLLOU / AFP

A katolicizmusról sokáig a nyugati civilizáció elemeként beszéltek. Ma már azonban világosan látszik, hogy alapvetően nem európai egyház. S arról sem feledkezhetünk meg, hogy fundamentumait tekintve sem az. A Közel-Keleten jött ugyanis létre a kereszténység, majd a római birodalom időszakában a mediterrán világban – több más korabeli népszerű misztériumvallással együtt – terjedt el a Jézus Krisztust követő első századokban, hogy aztán a római impérium államvallása, később pedig a keresztény Nyugat vezető vallása legyen. Ezt a pozícióját egészen a protestantizmus, majd az annak alapján kialakuló keresztény sokszínűség megjelenéséig tartotta. Korunkban Afrikában terjed a legnagyobb arányban a kereszténység, s annak részeként a katolicizmus. A harmadik évezredre is igaz, hogy a különböző vallások és vallási kultúrák egymás mellett élnek, s ez szükségszerűen valamiféle párbeszédet igényel. Afrikában és az amerikai kontinensen az iszlám szintén erőteljesen zetjed, de az egyes hagyományos kultuszok, vallási jelenségek is jelen vannak világszerte. A katolicizmus számára is fontos és megkerülhetetlen jelensége a huszonegyedik századnak a – minél tágabban és minél helyesebben értelmezett – feminizmus, vagy éppen a homoszexualitás kérdése. Immár évtizedek óta nem egy államban komoly és sok érintettet bevonó diskurzus zajlik a nők politikai, társadalmi, gazdasági szerepvállalásáról és munkaerőpiaci jelenlétéről éppúgy, mint az azonos neműek együttéléséről (házasságáról, élettársi kapcsolatáról). A katolikus álláspont az utóbbival kapcsolatban egyértelmű: a házasság egy férfi és egy nő szeretetközössége a családi élet megélésére és gyermekek (mint Isten áldásai) nevelésére.

A katolikus egyháznak tehát jelentős kihívásokra kell választ adnia. Mégpedig valós és bibliai gyökerű válaszokat. Ugyanakkor olyanokat, amelyek a hívők egyéniségére, különbözőségére, élethelyzetére, életállapotra, adottságaira is tekintettel vannak. Az elmúlt évtizedekben komoly törekvések történtek a nők katolikus egyházon belüli szerepének újraértékelésére és újraértelmezésére. Ennek szellemében a hagyományos női szerepeket igénylő tevékenységek (gyermeknevelés, beteggondozás, szociális tevékenység stb.) mellett a hitterjesztésben – akár a teológiai és a dogmatikai diskurzusokban is – szerepet kaptak, illetve liturgikus feladataikat is kijelölték. 

A katolikus egyházat az elmúlt évtizedekben világszerte súlyos botrányok rázták meg. Ezek köre a pénzügyi visszaélésektől a gyermekekkel és a kiszolgáltatottakkal szemben elkövetett botrányos cselekményekig terjed. Bárkit választ is hamarosan a katolikus egyház fejévé a bíborosi testület (mégpedig az egyházi tanítás szerint a Szentlélek sugalmazására), nem lesz könnyű helyzetben. A népszerű és elfogadott, valamint – a jézusi irgalom kultúrájának szellemében – nagyon határozott lelkipásztori, egyháztani és karitatív programot képviselő Ferenc pápa öröksége mellett kell válaszokat találnia és megfogalmaznia a kihívásokra és korunk társadalmi jelenségeire. 

Mindezt úgy kell majd tennie az új egyházfőnek, hogy közben a kereszténység kétezer éves tanításához – lényegében Jézus Krisztus szeretetparancsához – is hűnek kell maradnia.

Borítókép: Bíborosok imája a római Santa Maria Maggiore-székesegyházban Ferenc pápa temetésének másnapján (Fotó: Vatican Media / CPP / Hans Lucas /AFP)