Por a romok felett

Pekingben nagyszabású ünnepségen emlékeztek meg a második világháborús győzelemről Japán fölött. Az eseményen egy új világrend körvonalai sejlettek fel, ha hihetünk a nemzetközi sajtó cikkeinek. De valójában ezek a körvonalak már régóta látszanak, s nem véletlen, hogy a nemzetközi sajtó alapvetően angolszász, s így is értelmezik az eseményeket.

Fotó: Getty Images/Lintao Zhang

Kína megadta a módját az ünneplésnek. Tökéletesen koreografált katonai felvonulás, modern fegyverek a széles sugárúton a pekingi belvárosban, a pódiumon pedig külföldi delegációk figyelték az eseményeket. Jelen volt Vlagyimir Putyin orosz elnök és Kim Dzsong Un észak-koreai vezető, utóbbi legendás vonatával érkezett a kínai fővárosba. Nem tudni, hogy a fiatal Kim is fél-e a repüléstől, mint édesapja, de nem szakított a hagyománnyal, ő is vonatra ül, ha külföldre utazik. Kína azt ünnepli, hogy Japán letette a fegyvert nyolcvan évvel ezelőtt, így az egész második világháború véget ért, jó fél évvel az európai hadszíntéren való fegyvernyugvást követően. Pedig az a Kína, amely győzött nem ez a Kína volt, amit most ismerünk. Kína folyamatos polgárháborús helyzetben volt a második világháború idején, a nacionalista csapatok a kommunistákkal harcoltak a japán megszállás idején, Mao Ce-tung csak 1949-re tudott felülkerekedni és kikiáltani a Kínai Népköztársaságot. A japán fegyverletétel idején még Csang Kaj-sek erői voltak győztes pozícióban, Kína történelmében a világháború vége csak egy fontos, de nem sorsdöntő epizód volt. Mivel azonban végül a kommunisták győzedelmeskedtek, természetes, hogy a történelemszemlélet is alakul, vagyis visszatekintve az összes kínai eseményt a magukénak érzik Mao örökösei. Kína győzött, Japán veszített.

Kifakuló vörös

A vörös múlt ugyan roppant meghatározó Kínában, de nem mondható, hogy ideológiailag ne változott volna az ország. A jelenlegi álláspont szerint az országban szocializmus van kínai jellegzetességekkel, amely szándékosan nyitva hagyja a kérdést, mik ezek a jellegzetességek. A kínai kommunizmus már Teng Hsziao-ping vezetése idején elkezdett a mélyvörösből kifakulni, mára szinte semmi jele nincs a mindennapokban az egykori üdvözítő tannak. Egyedül annyi maradt meg, hogy a Kínai Kommunista Párt irányít, az ottani belső folyamatok roppant fontosak, a társadalom pedig ezt zokszó nélkül elfogadja. A kínai jellegzetességekkel felruházott demokrácia így működik, de mivel Kína alapvetően stabil és dinamikusan fejlődik, nehezen lehet elképzelni bármilyen forrongást. Kína önmagára a világ közepeként tekint, amely a történelem során sokszor külföldi hatalmak játékszere volt, de ezeket az időket maga mögött hagyta, és teljes joggal uralja a régióját. A különböző kisebb népeknek elhozza a fejlődést és a biztonságot, így egyáltalán nem hódít meg területeket, hanem felkarolja azokat, akik gyengébbek nála. A kínai nézőpont így teljesen más, mint az amerikai vagy a nyugat-európai, ahol kőbe vésett határok vannak, apró országok apró népekkel, sajátos szabályokkal és törvényekkel. A nyugati olvasat szerint Kína feltörekvő gigász, amely megváltoztatja a rendet és igyekszik átalakítani a nemzetközi környezetet. Peking viszont mindig így viselkedett, amióta a Népköztársaság létezik, saját szabályai szerint működött, s nem igazán törődött azzal, ki mit gondol róla. Vagyis a katonai felvonulás a háború befejezésének 80. évfordulóján nem jelentett semmiféle változást. Az orosz elnök meghívása nem fricska az amerikaiaknak, ahogy az észak-koreai vezető jelenléte se üzenet nekik. Az orosz–ukrán háború Kínában nem annyira jelentős esemény, hogy ehhez igazítsák a diplomáciájukat.

Fotó: AFP/XINHUA/LIU XU

Kicsi Kim

Való igaz, hogy Észak-Korea szándékosan elzárkózik a világtól és diplomáciája egy maroknyi országra korlátozódik, a hírekben pedig csak negatív fényben tűnik fel, a kommunista őskövület vezetése pontosan tudja, milyen biztonságban van. Észak-Korea összeomlását ugyanis senki se akarja, se Kína, se Dél-Korea, se Amerika, se Európa. Az éhező, felfegyverzett és kaotikus észak-koreai menekültek millióinak érkezése olyan rémkép, amelyet mindenki elhesseget, Szöul dolgozik az ország újraegyesítéséért, de nem úgy képzeli, hogy egy esetleges összeomlás után be tud fogadni sok millió embert északról. Így maradnak a sehová sem vezető tárgyalások, a nagyon ritka egyeztetések, az óvatos egymás mellett élés az ellenséges testvérrel. Kína számára Észak-Korea jó és fontos partner, szükség esetén kisegíti szomszédját, és mint minden esetben, itt se mondja meg, milyen utat kellene követnie Phenjannak. Nem kér demokratikus átalakulást, szabadságjogokat. Egyszerűen azért nem, mert Kína sose kér hasonlókat senkitől. Észak-Korea pedig azzal törődik, hogy az ország stabil maradjon, a lakosság ne lázadozzon, a hadsereg ütőképes legyen. A valóságban nem tudjuk, mi történik az országban, hiszen minden információt dél-koreai vagy japán szűrőn át kapunk, amelyek értelemszerűen torzítják a híreket. Kim Dzsong Un számára ez így tökéletesen megfelel, s láthatóan a nemzetközi közösségnek is. Olyannyira, hogy még a nukleáris rakétakísérletekre se lépett senki semmit, egyszerűen elfogadták, hogy van egy újabb atomhatalom a világon.

Amerikai nézőpont

A kínai katonai felvonulás jelentőségét leginkább a nyugati sajtó emelte ki épp azért, mert a nyugati világ állandó identitásproblémával küzd. Kína nem szokott azzal foglalkozni, hogy a múltban miket tett és azok helyesek voltak-e vagy sem. Peking álláspontja szerint sose hibázott, mindennek volt oka. Az 1959–61 között pusztító kínai éhínséget a rossz időjárás rovására írják, miközben egyértelműen súlyos politikai hibák is közrejátszottak annak kialakulásában. Eközben az Egyesült Államokban néhány éve még az alapító atyák rabszolgaságot érintő nézeteit állították pellengérre baloldali liberális gondolkodók, szobrokat döntöttek le háromszáz évvel ezelőtti mondatok miatt, a rendőrség pedig kénytelen volt visszavonulni bizonyos területekről, mert a saját lakossága támadt a rendfenntartókra. A szellem kiszabadult a palackból, hiszen hiába Donald Trump határozottsága és radikális reformjai, ma is a Nemzeti Gárdát kell bevetni egyes városok lenyugtatására. A sajtó azzal foglalkozik, szabad-e kiutasítani Amerikából az illegális bevándorlókat, tömegével születnek a cikkek az etikus viselkedésről, pedig a törvények ezzel kapcsolatban teljesen egyértelműek. Európa ugyanezzel a problémával küzd, erkölcsi kérdésként fogja fel, hogy mi legyen a törvényeket megsértő illegális bevándorlók sokaságával. Ezzel azt sugallja, hogy a törvények alapvetően erkölcstelenek, és bizonyos esetekben a törvénysértés a megfelelő eljárás. No de mely törvények a jók és melyek a rosszak? Kinek van joga törvényt sérteni? A lázadó ifjúság egy része az összes törvényt károsnak tekinti, különhajóval próbálnak átvágni az izraeli blokádon az erkölcs nevében, falhoz ragasztják magukat a múzeumokban, hogy ne használjon olajat az ország, önmagukat megmentőnek tartva akár gyilkolni is hajlandóak. Mindez a Távol-Keleten teljesen ismeretlen. A törvényeket betartatják, a hatalom nem ismer pardont. Épp ez adja a dinamizmust és a stabilitást.

Chinatown New Yorkban Fotó: AFP/AMANTINI-ANA

Közelítő hatalmak

A politikai fizika törvényeinek megfelelően a nagyhatalmak egymás felé közelednek és számos területen együtt tudnak működni. 

Ilyen például az állandó energiaéhséggel küzdő Kína és India, amelyek örömmel fogadják az orosz kőolajat, és soha nem tesznek fel kérdéseket. Emlékezetes, hogy egykor az Iszlám Állam által elfoglalt iraki olajmezőkön is folytatódott a kitermelés és a torzonborz iszlamisták is problémák nélkül el tudták adni a fekete aranyat, pedig nekik valóban szörnyű volt a pedigréjük. Az oroszokat ugyan a nyugati sajtóban úgy festik le, mint gyilkos fenevadakat, a valóság sokkal árnyaltabb ennél. Oroszország segíteni tud Ázsiának az előretörésben, a gazdaságok fejlesztésében, emellett európai kultúrával bír, ásványkincsei pedig kimeríthetetlenek. Természetesen minden nagyhatalom úgy gondolkodik, mint a Középső Királyság, vagyis Kína, azaz önmagát megkerülhetetlen tényezőnek véli, amely soha nem fog lesüllyedni. A nagyhatalmak között ezért is nehéz elképzelni a hosszú távú együttműködést, mert minden forrást saját hasznára próbál fordítani az összes állam. A kisebb országok könnyebben tudnak lavírozni a nagyok között, főleg akkor, ha nem kötik meg magukat mondvacsinált erkölcsi szabályokkal. Ilyen például az, hogy Oroszországgal nem szabad tárgyalni az ukrajnai háború miatt. A valóságban mindenki tárgyal mindenkivel, csak az a kérdés, ki tudja elriasztani a többieket. Az orosz kőolajra mindenkinek szüksége van, nem csak Magyarországnak, viszont harsányan lehet tiltakozni a sajtóban, ha hazánk szembefordul az uralkodó széliránnyal, és saját utat követ. Az amerikai elnök is kijelentette, Oroszország olaját nem szabad megvásárolni, mert azzal a háborút támogatják a vevők. Mondta ezt annak fényében, hogy az Egyesült Államok szintén eladja a kőolaját, vagyis a világpiacon rivalizál a két óriás. A kérdés kizárólag az, ki tudja hatékonyabban manipulálni a közvéleményt. Ebben pedig az amerikaiak roppant ügyesek.

Az ázsiai nagyhatalmak azonban egymással folyamatos harcban állnak, India és Kína között területi problémák is fennállnak, így csak ideig-óráig lehetséges közöttük a kiegyezés. A BRICS országközösség se alakul át NATO-vá vagy speciális politikai unióvá az eltérő célok és érdekek miatt. A dinamizmus azonban Ázsia oldalán áll, amely folyamatosan dolgozik, egyre hatékonyabban és serényebben, miközben a nyugati világ már nem termeli meg magának a javakat, hanem kiadta bérbe a feladatokat Ázsiának. Európa így végignézi, ahogy a történelem adta jelentősége elsorvad, a nagyvilág más hatalmai pedig nem adóznak ájult tisztelettel az öreg kontinens urainak. A szövetségi viszonyok azonban nehezen mozdíthatóak, legfeljebb néhány ország kicsit gyorsabban reagál, mint mások. A nagy birodalmak pedig már nem úgy dőlnek össze, mint Róma. A digitális korban már nem száll a por a romok felett.

Borítókép: Katonák felvonulása a Japán felett aratott győzelem 80. évfordulóján Pekingben (Fotó: Getty Images/Lintao Zhang)