Sopron Division

Ritkán találkozik az ember olyan történettel, amelyben látszólag sorsszerűen érnek össze az aranyszálak, a Sopron Division néven ismert erdőmérnök hallgatók és oktatók története azonban egészen biztosan ilyen. A Soproni Erdőmérnöki Főiskola diákjainak többsége ugyanazt akarta 1956 októberében, amit oly sokan mások is szerettek volna az országban: szabadságot. Az ő útjuk azonban messzebbről indult és messzebbre is vezetett, mint azt sokuk gondolta volna.  

Fotó: Fortepan / Kleyer Éva

November 4-én késő délután és a rá következő napokban mintegy háromszázharminc erdőmérnök hallgató lépte át a határt. A szám azonban még ma is vita tárgya.  

Sokan azt gondolták, ez csupán átmeneti megoldás lesz, majd jönnek a „nyugati nagyhatalmak és felszabadítják hazánkat”, Sopron pedig visszavárja őket. Ez azonban nem így történt. A diákok és a forradalom leverését követő napokban emigrált oktatók és családjaik így nem sokkal később már egy ausztriai menekülttáborba találták magukat. Roller Kálmán, az Erdőmérnöki Főiskola igazgatója, amikor megtudta, hogy mennyien vannak itt – oktatók és diákok egyaránt –, akik Sopronból menekültek, arra kérte az osztrák közoktatási minisztert, biztosítsanak számukra helyet, ahol folytatni tudják tanulmányaikat.  

A menekült erdőmérnök hallgatóknak végül Ferienhortban találtak helyet az osztrákok. A helyzet azonban nem tűnt túl biztatónak. Ausztria igyekezett vigyázni független státusára, ezen a ponton pedig már biztos volt, hogy a forradalom végleg elbukott, a nyugati hatalmak pedig nem fognak semmit tenni. Habár hamarosan elkezdődött az oktatás, ez csak néhány napig tartott, miután az ideiglenesség érzésétől és a körülményektől senki nem tudott szabadulni. Ekkor döntött úgy a „kari tanács”, hogy a különböző szakok (bányász, erdész, geofizikus és földmérő) számára külön-külön kell új otthont találni. 

Nem sokkal később, november 25-én döntés született, hogy Roller Kálmán aláírásával ellátva húsz országba küldenek levelet a hallgatók.

 Ebben arra kérték az érintett országok vezetőit, hogy az Ausztriába kivándorolt erdőmérnök hallgatókat és tanáraikat ideiglenesen fogadják be addig, ameddig befejezik tanulmányaikat. Több ország is válaszolt, azonban a kis közösség megítélése szerint Kanada ajánlata volt a legkedvezőbb. A vancouveri British Columbiai egyetem (UBC) elnöke, Norman Archibald Macrae MacKenzie, az erdészeti kar dékánja George Allen, valamint két miniszter, J. W. Pickersgill, és J. Sinclair pedig akcióba lendült az óceán túloldalán.  

Egy visszautasíthatatlan ajánlat 

Az ajánlat hivatalosan december 12-én érkezett meg levélben a kanadai kormánytól. Az erdőmérnök-hallgatók befejezhetik tanulmányaikat, ráadásul magyar nyelven Kanadában, az UBC erdész karán. Diplomájuk egyenértékű lesz az egyetem által kiadott diplomával. Az útiköltségeket Kanada állja, megérkezésüktől 1957 szeptemberéig pedig a Powell River papírgyári vállalat biztosítja számukra a szállást és a nyelvtanulás lehetőségét. A kanadai államtól emellett anyagi támogatásban részesülnek mind a hallgatók, mind pedig tanáraik a tanulmányaik befejezéséig. 

George Allen, a UBC erdész kar dékánja és Fred McNeil, a Powell River papírgyár egyik főtisztviselője december 15-én meglátogatta a magyar csoportot és igyekezett felvilágosítani őket a részletekről. Az ajánlat kedvező volt, ám a hallgatók és a tanárok számára a távolság Kanada és Magyarország között felfoghatatlannak tűnt. A döntésre azonban volt némi idő, miután a Roller Kálmánt és az általa választott három diákot, Grátzer Miklóst, Krétai Ernőt és Szalkai Andrást meginvitálták a kanadaiak egy rövid látogatásra.  

Karácsony környékén csak Roller és Grátzer tértek vissza. Krétai Ernő és Szalkai András kint maradtak és azt üzenték, ha a többiek nem is mennek, ők Kanadában folytatják tanulmányaikat.

Végül a csoport megszavazta, hogy elfogadják az ajánlatot. Nagyjából hetvenen úgy döntöttek, maradnak Európában, hatvan hallgató úgy, hogy visszatér Sopronba. Akik készek voltak az utazásra, azok hamarosan már Salzburgba várták az indulást.  

Kossuth Lajos nem tudta, mit beszél 

Az indulás természetesen nem volt zökkenőmentes, miután a csoportból nagyjából húsz főnek elkeveredett a jegye, így ők sem vonatra, sem pedig később a hajóra nem tudtak volna felszállni. Habár azok, akiknek jegyük volt kezdetben, nem akartak így elindulni, végül a maradó húsz fő meggyőzte őket, hogy mindenképp eljutnak ők is Kanadába.  

Akiknek megvolt a jegyük, azok Oostendéből komppal átmentek Doverbe és onnan vonattal tovább Liverpoolba. Ők december 31-én este 11 órakor szálltak fel a 26 ezer tonnás Empress of Britain nevű luxushajóra. Az újév már az óceánon érte őket. A hátra maradt húsz fő végül 1957. január 7-én Le Havre-ban szállt fel a Columbia nevű kilencezer tonnás görög hajó fedélzetére. Mindkét csoport megtapasztalta az óceán erejét. A beszámolók alapján az út során többen is súlyos tengeribetegségben szenvedtek. Az egyik hallgató pedig egy vihar közepette kijelentette, hogy szerinte Kossuth Lajos nem tudta, mit beszél, amikor azt mondta: „tengerre magyar!”. A két csoport végül januárt 20-án találkozott Montreálban, ahonnan már közösen folytatták az utat Nyugat-Kanadába. A kezdeti idők nehezek voltak, a szállás nem készült el időben, azonban ez senkit nem tartott vissza. Powell River egy kis ipari város a Georgia-tengerszoros partján, nevét a Powell-tóról a tengerbe folyó Powell patakról kapta. A magyar különítmény február 18-án kezdte meg az átköltözést az eredetileg munkásszállónak épült papírgyári épületbe, ami végül az első hely volt, amit igazán otthonnak nevezhettek hosszú idő után. 

Egy új élet kezdete  

Habár sok nehézség – köztük nyelvi akadályok is – tarkították a soproni divízió életét, azonban a magyar csoport végül megtalálta a helyét Kanadában. Rendszeresen a kapcsolatot tartott a kint élő kisszámú kanadai magyarral. Zsigmond Albert, magyar római katolikus pap Vancouverből több alkalommal is meglátogatta őket, hogy misét tartson nekik. A Powell River-i szálláson a magyar konyháért a mindenki által tisztelt, becsült és szeretett Paula néni, Szy Ferenc tanár úr anyósa felelt. Rengeteg kaland, költözés és nehézség után végül az utolsó évfolyam 1961 májusában végzett. Az ünnepségen a házigazdák méltatták a vendégeket, a vendégek pedig a házigazdákat. A soproniak köszönetük jeléül egy kőfaragványt adtak át, amit egy volt diák, Apt Ödön készített, két kéz összekapcsolásával jelképezte a befogadásukat. A négy év alatt a diákság megpróbált a selmeci hagyományokkal megismerkedni és azokat gyakorolni. Ebben az idősebb tanáraink nagyban segítettek. Megtartották az évi szalagavató szakestélyeket, valéta bálokat. Labdarúgócsapatuk pedig a helyi és a közeli falvak csapatainak méltó ellenfele lett, beleértve a szomszédos indián törzs csapatát is. Emellett azonban minden évben megünnepelték március 15-ét, és minden október 23-án néma felvonulást tartottak a forradalom emlékére, ami nélkül kanadai életük el sem kezdődött volna.  

Borítókép: Magyar forradalmárok osztrák határőrökkel 1956-ban (Fotó: Fortepan/Kleyer Éva)