Valószínűtlen birodalom

Angola Portugália Erdélye, azzal a különbséggel, hogy a világ másik felén található, az anyaországtól elképzelhetetlen távolságban, s akik ott nőttek fel, ma is siratják a régi, szép időket. Angola Európa miatt lett olyan, amilyet most látunk, s látványos problémái ellenére fényes jövő várhat rá.

Fotó: AFP/MICHAEL RUNKEL

Angola ötszáz éven keresztül minden háborút elveszített a fehérekkel szemben, amíg 1975-ben ki nem tudta kiáltani a függetlenségét. Az akkori hidegháborús időszak kényszerítette ki a portugálok távozását, nem a helyi katonai erők. Angolát 1484-ben fedezte fel Portugália és telepedett le ott néhány száz ember, hogy a hajósokat segíteni tudja. Az akkor induló felfedezőutak Portugáliát valószínűtlen birodalommá tették. Az aprócska, hatalmas szomszédja szorításában élő ország nyugat felé tudott csak kitörni, ahol a rettegett és szeretett óceán volt. A portugálok hajókat kezdtek építeni, nagyokat és moderneket, s egyre távolabbra merészkedtek. 1424-ig Cap Bojador volt a világ széle, Nyugat-Szaharában, ahonnan túl már oroszlánok élnek a földön és szörnyetetek a vízben, ahogy akkoriban a térképeken jelezték. A portugálok nem adták fel a kísérleteket, tíz év és tizenöt misszió után sikerült elhajózniuk a fok mellett. 1444-ben már Szenegálnál jártak, s átvették a kereskedelem irányítását a muszlim karavánoktól. A rengeteg pénzből újabb hajókat építettek, 1462-ben Sierra Leonét fedezték fel, 1488-ban pedig Bartolomeu Dias elérte Afrika legdélebbi csücskét. Angolából szárazföldi felfedezőutakat tettek Afrika keleti területei irányába, a mai Mozambik felé. Angola és Mozambik Portugália két kulcsfontosságú gyarmata lett, igyekezett is a két országot mindig összekapcsolni, de soha nem sikerült a britek és a belgák törekvései miatt. De Angola bár koldusszegény volt, kielégítette Portugália éhségét, s virágzó rabszolga-kereskedelmet folytatott, amely akkoriban Afrikában és Európában is teljesen elfogadott tevékenység volt. Angola nem vált különösebben fejletté a portugálok fél évezrede alatt, de a kultúrát teljesen átvette a helyi lakosság. A hivatalos nyelv a mai napig a portugál, az egykori épületek vagy a „helyi Citadella”, a Fortaleza-erőd kék csempéi is a tengerjáró hódítókra emlékeztetnek, de elég csak a tányérra nézni, és a híres-neves portugál sütemények mellett a halakban és tengeri finomságokban gazdag, afrikai alapanyagokkal és portugál behatásokkal készült ételek adnak egyedi kulináris élményt, különös tekintettel a gyümölcsökre.

A portugálok alapította Luandában mindig elkülönültek az európaiak és az afrikaiak, nyilván az előbbi közösség élvezte az előnyöket, a szép villákat a tengerparton, ők ültek az éttermekben, a fekete lakosság pedig saját nyomornegyedeiben lakott. De mikor 1975-ben egyezség született Portugália távozásáról – Lisszabon saját forradalmának következményeként –, az angolaiak egyáltalán nem voltak felhőtlenül boldogok.

Angola ugyanis egyértelmű fenyegetést jelentett. Az országban több, egymással rivalizáló fegyveres csoport is működött, különböző háttérrel és anyagi lehetőségekkel. A Szovjetunió és Kuba az Angolai Népi Felszabadítási Frontot (MPLA) támogatta, valamint kisebb mértékben a Nemzeti Egység Angola Teljes Felszabadításáért (UNITA) nevű csoportot, ám a két párt egymás engesztelhetetlen ellensége volt, s kevéssé érdekelte őket a munkásideológia és a vörös szólamok. Később az egykor maoista UNITA már antikommunista gerillamozgalommá vált. A harmadik erő az Angolai Nemzeti Felszabadítási Front (FNLA) volt, amely bírta az Egyesült Államok jóindulatát. Az évek során Nyugat-Németország, Izrael, Románia, Tunézia, Algéria, a Dél-afrikai Köztársaság, Kína, Libéria és Franciaország is támogatta. Valamint a szomszédos Zaire, amelyen keresztül a fegyvereket át tudták vinni a csoportnak a határon. Az angolai függetlenség idején mindenki egyszerre indult átvenni a hatalmat, Zaire és Dél-Afrika is a határokon belül volt, az MPLA szovjet fegyverekkel és kubai gerillákkal harcolt és végül győzött. Az FNLA-t kiszorították, egy része betagozódott a dél-afrikai hadseregbe, mások Zaire-ba menekültek, de végül 1983-ra teljesen felmorzsolódott a fegyveres alakulat. Az MPLA marxista-leninista tanok mentén kezdte a kormányzást, majd az idők szavára hallgatva 1990-ben szociáldemokratának nevezte magát, szakítva a kommunista múlttal. Az UNITA és az MPLA 1975-től 2002-ig vívta a maga háborúját, míg Jonas Savimbit, az UNITA vezetőjét le nem lőtték. 

Ekkor a csoport letette a fegyvert, ma már csak a cabindai exklávéban folynak harcok, az ország gerillái öltönyre cserélték a zubbonyt, és politikai pártokká alakultak a katonai egységek. A polgárháborúban becslések szerint nagyjából 800 ezer ember halt meg és négymillióan voltak kénytelenek elmenekülni otthonukból.

Cabinda Angola különös szeglete. A tengerparton fekszik, nagyjából 7200 négyzetkilométeren terül el, s mintegy hatvan kilométerre található Angola északi határától; keletről és délről a Kongói Demokratikus Köztársaság, az egykori Zaire, azelőtt Belga-Kongó a szomszédja, északról pedig a Kongói Köztársaság, a volt Francia-Kongó határolja. Az 1885-ös Simulambuco-megállapodásban Cabindát a Portugál Királyságnak ítélték, ez az alapja a jelenlegi angolai igénynek is, ezért nem tudta Belga-Kongó vagy a Kongói Szabadállam megszerezni az aprócska területet. Pedig ma már lehet tudni, milyen értékes a földdarab. A partja mentén terül el ugyanis a világ legnagyobb kőolajlelőhelye, arra pedig mindenkinek fáj a foga, még a helyi lakosságnak is. A Cabinda függetlenségéért küzdők szerint Portugália gyarmata volt Cabinda, s azt később szállta meg Angola, vagyis jogszerűtlen Luanda hatalomgyakorlása.

Helyi lány Cabindában. Fotó: Getty Images/The Washington Post

 A jelen helyzet szerint Cabinda – és Angola – az olaja 98 százalékát exportálja, miközben csak idén kezdte el a működését a cabindai finomító, addig az üzemanyag 100 százalékát importálni kényszerült. A helyzet hasonló, mint Nigériában vagy a Kongói Demokratikus Köztársaságban: a helyi lakosság képtelen élni a gazdagsággal, a dörzsölt politikusok és külföldi pénzemberek elviszik, ami nekik kell, a kapott pénz pedig eltűnik ismeretlen vagy nem is annyira ismeretlen zsebekben. Mivel a rendszer jól működik, azon változtatni nem akarnak. A mai Angola a szubszaharai Afrika ötödik legnagyobb gazdasága, főként az olajiparnak köszönhetően. A hat és fél milliós Luanda egyszerre gazdag és szegény város. 

A gazdag és egyszerre szegény metropolis, Luanda Fotó: Getty Images/Eric Lafforgue

Gazdag, hiszen a metropolisz közepén üvegpaloták hirdetik a fényűzést és a pénzt, az utcákon azonban rengeteg a szegény ember. Évekig Luanda volt a világ egyik legdrágább városa, miközben a pénzért viszonylag keveset adtak cserébe. Az olajkincs felhajtotta az árakat, és mindenki Luandába ment munkát keresni. Manapság nagyjából kétszázezer portugál él Angolában, legtöbbjük Luandában dolgozik, mivel jobban keresnek, mint az anyaországban. De mindennek ára van. A főváros modern és elegáns, külföldiek lakta negyedeiben, a nemzetközi iskolák környékén egy kétszobás lakás havi bérleti díja 800 ezer forintnál kezdődik. Az Ilha do Cabo mesterséges üdülőfélsziget környékén már hatszázezer forintnyi kwanzáért is kapunk szállást, a távolabbi vidékek árai egyértelműen alacsonyabbak, de látható, hogy ennyi pénze szinte kizárólag a nagy nemzetközi vállalatok munkatársainak van, a helyiek esélytelenek. Az Ilha do Cabo olyan, mint egy „afrikai Balaton” – egymást érik a strandok, a büfék, a nyugatias klubok, éttermek, szórakozóhelyek. A parton családok táboroznak le, a gyerekek a vízben pancsolnak, a felnőttek beszélgetnek, jól érzik magukat. Minden olyan idilli lenne, a finom homokban elsüpped a láb, a tenger hullámai festőiek, a víz kellemes – és megjelenik a valóság, az árusok, akik rágcsálnivalótól kezdve kétes eredetű napszemüvegekig mindent árulnak, vagy meglepő mutatványokkal kápráztatják el a szájtáti közönséget (és turistákat), az ellenértékként kapott kwanza pedig nem bonyolult dolgokra megy, hanem a család fenntartására vagy új papucsra.

November utolsó napjaiban Angola látta vendégül az Európai Unió és az Afrikai Unió vezetőit, hogy stratégiai kérdésekben egyeztessenek. Angola adja a kontinentális egységszervezet soros elnöki tisztségét, így két napra a világ figyelme is rá irányult. Magyarország a legmagasabb, államfői szinten képviseltette magát a csúcstalálkozón, de Budapest amúgy is egyenes derékkal járhat Afrika országaiban. 

Sulyok Tamás az angolai államfő vendégeként Luandában. Fotó: Facebook

A Hungary Helps errefelé sikertörténet, ahogy a Stipendium Hungaricum ösztöndíjprogram is. Számos afrikai ország oktatási nehézségeinek enyhítésére kínál megoldást az SH, amelynek segítségével a diákok magyar állami ösztöndíjjal tanulhatnak a magyar egyetemeken, világszínvonalú tudást elsajátítva. Ezek a diákok diplomával a kezükben térnek vissza hazáikba, és ott tudnak tenni a helyi életszínvonal fejlesztéséért, a gazdaság erősödéséért. Magyarország a rendszerváltozás előtt is már népszerű volt a tanulni vágyók között, Angolában is van a Magyarországon diplomázottaknak egy kis csoportja, melynek tagjai a mai napig összejárnak, többen kollégák is, és úgy beszélnek még mindig magyarul, hogy sokan kis hazánkban is megirigyelhetnék. Ez egyébként a program kifejezett törekvése. Ha már Magyarországnak soha nem voltak gyarmatai, sehol nincsenek magyarul beszélő távoli közösségek, de az egyetemisták kapcsolatai nagyon szorosnak bizonyulnak. Azt pedig senki se tudja, hogy a húszéves angolai fiatalemberből, aki magyar egyetemre jár, húsz év múlva mi lesz a hazájában. Mert ha miniszterelnök, akkor az egy kiváló befektetés volt magyar részről a jövőbe.

Borítókép: Krisztus szobra őrködik Lubango városa fölött (Fotó: AFP/MICHAEL RUNKEL)