A Cigánydomb átka

Valamiért széthúzódik a félmúlt függönye, s az ember olyan alkotókra talál, akik és amelyek távol vannak a perc uralta közfigyelemtől.

Lakatos Menyhért Füstös képek című könyve után 1978-ban jelent meg a magyarországi cigányok világába vivő másik ikonikus alkotás, Holdosi József Kányák című regénye.

A Kánya család története egy átokkal kezdődik. Séta Fáni szerelmes volt a délceg muzsikus cigánylegénybe, Kánya Jenőbe, akinek egy parasztlányhoz, Gyura Rozihoz húzott a szíve. A fiatalok világ ellenében egybekeltek, s Rozi a Cigánydombra költözött. Séta Fáni nem bírta látni volt szeretője boldogságát, és eszeveszett sóvárgásában azután, ami nem lehetett az övé, valamennyi Kányát megátkozta. 

Az utolsó leágazottatok, az unokáitok, ükunokáitok is örökké szerencsétlenek lesznek, bármibe fognak, nem sikerül, megátkozzátok azt a percet is, amikor apátok elvette a parasztlányt.

Rozinak és Jenőnek négy gyermeke született. Matild, Péter, Ernő és Jenő.

Matild, a falu egyik csendőrének a szeretője, ami fölött csak-csak szemet hunynak a cigányok, de amikor a rend emberei az öreg Bábit felgyújtják, mert engedély nélkül koldult, bosszút állnak a lányon. Nincs tovább maradása a Cigánydombon, meg sem áll Budapestig, ahol rátalál az egyenlőség eszméje, az őszirózsás forradalom, a szerelem és a boldogság. De Fáni átka a messzi nagyvárosban is utoléri: elveszíti férjét és kisfiát. Amikor megtörten visszatér a szülői házba, az öreg Kánya – aki életének utolsó éveit isten tudja, miféle megszállottság okán a kút őrzésével töltötte – és két fivére már nincsenek az élők világában.

Péter, a legidősebb fiú ötéves koráig egy mukkot sem beszélt, ezért a közösség a néma jelzőt ragasztotta rá. A fiú egy nap színes krétát talált, amivel lerajzolta a „mamát”, a „papát”, az erdőt, majd egyenként kimondta nevüket. 

Néma Péter olyan szépen festett, hogy a gróf úr hamar pártfogásába vette, majd munkát is adott neki: a családi portrék után a Szűzanyát kellett megfestenie a kápolna falára a pufók kisdeddel és a „hús nélküli”, „vér nélküli” apostolokkal, akiknek olyan sápadt, fehér volt a bőrük, mint szeretőjének, a gróf lányának, Anasztázia kisasszonynak a mellei. 

Ekkor már gyötörte a láz, okát egyedül az öreg Nyányinak árulta el: szeretné megfesteni a cigányok Krisztusát, hogy kimondhassa végre a nevét. Megszállott akarása nem hiábavaló. Végül elkészül vele, de abban a percben, amikor a Cigánykrisztus arcában a magáéra ismert, a létra megingott alatta és „zuhant át téren és időn”, életen át a halál felé.

A harmadik testvérhez, Ernőhöz nagy reményeket fűzött az apja, de csalódnia kellett, mert a fiú tehetséges hegedűs volt ugyan, de nem szerette a mulatós nótákat, ezért a fejébe vette, hogy elindul a nagyvilágba, és megkeresi a cigányok ősi muzsikáját. Rozi nagysokára kapta vissza a fiát, de öröme nemigen telt benne, mert a férfi elméje visszafordíthatatlanul megbomlott.

Holdosi József huszonötévesen írta és fejezte be a regényt. „Hiába menekültem, futottam el, önmagukat követelték bennem, s én odaadtam magamat nekik, a Kányáknak” – mondta az író első regényének keletkezéséről. Ezt az „odaadást” azonnal megérzi az olvasó, a sorok szinte repítenek, és kendőzetlen őszinteséggel, nyersen mutatják meg az életet a Cigánydombon. Holdosi könyvéről írták már, hogy „költői erejű próza”, „eposzi áradású családregény”, mert „gazdag meseszövetében a realizmus vegyül irracionális elemekkel”. Sűrű világ, amelyben egyszerre járnak és perlekednek élők és holtak, egyszerre történnek mesék és forradalmak, egyszerre elevenednek meg a cigányság ősi mítoszai, hiedelmei és a valóság közönye, könyörtelensége.

– Fiam, higgy nekem, ha lenne Cigánykrisztus, már eljött volna. Miért nem jött eddig? Sokat láttam, átéltem vándorlás közben. Megfagytak lovaink, magunk álltunk a szekérrúd mellé, ránk támadtak a gádzsók, nem maradt életben egy férfi sem. Gyerekeink halva születtek, évekig nem sírt anya kezében kicsi, hol volt akkor a te Cigánykrisztusod? Gyökereket ástunk elő, ropogós hátú bogarakat, kéthetes dögöket, s fuldokoltunk a gyönyörűségtől, hogy ehettünk. Asszonyaink férfiak nélkül egymást ölelték, néma volt a világ, hol volt akkor a te Cigánykrisztusod? Nem akarlak bántani, fiam, hidd el, nincs megváltás. Hurcoljuk a sorsunkat, mint ezt a szörnyeteget, örökké várunk, hogy jön szebb, jobb, elmúlik belőlünk a bűn, s közben jönnek az újabbak, s ők ugyanazt teszik, mint mi.

 – mondja Nyányi Péternek négyszáz év keserű tapasztalatával, ami azt mutatja, hogy a cigányok számára a jövő nem tartogat semmiféle többletet, semmiféle jobbat és szebbet. Vágyaik, reményeik Séta Fáni átka nélkül is örökkön semmivé lesznek, mert nincs a népnek megváltója, aki a szeszélyes végzetnek parancsolni tudna, aki útjukat vigyázná, igazgatná és levenné vállukról a bűn terhét, kiigazítva annak következményeit. Nem kémlelik hát, és nem tervezik a jövőt. A múlt az, amit figyelnek, ami lezáratlanul az összes meséjével, átkával, és szereplőjével ott él a mindennapokban. Ettől olyan reménytelen, szép és szomorú, nyers és időtlen a Cigánydomb világa, és a benne tébláboló valamennyi szereplő.

Egy emlékezetvesztésre kondicionált, ennek nyomán egyre sekélyesedő kor kitüntetett pillanatai, amikor valamiért széthúzódik a félmúlt függönye, s az ember olyan alkotókra, életművekre talál, akik és amelyek távol vannak a perc uralta közfigyelemtől. Izgalmas és szomorú momentum ez egyszerre; izgalmas, ahogyan mindig az értékre lelni, és szomorú szembesülni vele, mivel rendelkezünk és mit engedünk át tétlenül-tudatlanul a felejtésnek. Holdosi József könyve a magyar irodalom gyöngyszeme, sokkal nagyobb figyelmet érdemelne.

(Holdosi József: Kányák. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1978, 258 oldal)