Szűcs Edit elárulta, hogyan készültek az Oscar-díjas Saul fia jelmezei

A népi viseletek formavilágától a 20. századi történelem legmegrázóbb képeiig, a színpadi karakterektől a filmes világok megteremtéséig Szűcs Edit jelmeztervező munkáit mindig az értelmezés és az újrafogalmazás kérdése kíséri. Közel háromszáz színházi előadás jelmezei fűződnek a nevéhez, emellett ő tervezte az Oscar-díjas Saul fia című film ruháit is. A Magyar Állami Népi Együttessel közös munkáiban a hagyomány kortárs megszólaltatásával foglalkozik, miközben pályája során újra és újra azt vizsgálja, hogyan válhat a vizualitás a történet szerves részévé. A jelmeztervezővel hitelességről, alkotói szabadságról és a hagyomány továbbéléséről beszélgettünk.

Szűcs Edit Fotó: Polyák Attila

– A népi kultúra akkor maradhat élő, ha a mai közönséghez is képes szólni. Ebben a jelmeztervezőnek is komoly felelőssége van.

– Igen, és nem állítom, hogy minden munkám tökéletesen megoldotta ezt a kérdést. De azt gondolom, hogy ha megértjük egy-egy motívum eredetét és szerepét, akkor közelebb kerülünk a lényegéhez. A matyó díszítéseknél például a gazdag ornamentika az önkifejezés egyik eszköze volt. Ha megértjük, miért alakult így, miből táplálkozott és mi volt a célja, akkor ezt a gondolkodásmódot hitelesen lehet újraértelmezni. 

A felszínes inspirációt tartom veszélyesnek. Ha csak megtetszik egy motívum, és anélkül használjuk fel, hogy értenénk a jelentését, könnyen félrecsúszhat az eredmény.

 Ha viszont elemezzük, miért olyan, amilyen – hogyan alakította a formát, a mintát vagy a funkciót –, akkor olyan tudásra tehetünk szert, amelyet át lehet ültetni egy kortárs vizuális nyelvre.

– Közel háromszáz színházi előadás köthető a nevéhez, többek között Vígszínház- és Pesti színházbeli produkciók, de a kőszínházi előadások mellett a független színházi térben és a filmes szcénában is alkot. Hol van ezek között a saját alkotói tere?

– Mindig az a legizgalmasabb számomra, amin éppen dolgozom. Különösen szeretem azokat a független produkciókat, ahol a saját alkotói világomat vihetem színpadra. Többször előfordult már, hogy az általam tervezett, eredetileg autonóm alkotásnak szánt ruhák köré épült egy előadás: ezekből a találkozásokból született meg a produkció. A táncelőadásokat is nagyon szeretem, mert ott a mozgás és a vizualitás szervesen együttműködik. Egy klasszikus színházi munkánál viszont a jelmeznek mindig a dramaturgiát kell szolgálnia, nem lehet öncélú. A filmeket is nagyon szeretem: ott egy olyan alkotói közösség része az ember, ahol mindenkinek más a nézőpontja ugyanarról a végeredményről. Tudnom kell, mit lát majd az operatőr, mit szeretne a rendező és hogyan segíti a jelmez a színészt. A film megmarad, míg a színház varázsa éppen abban rejlik, hogy az előadás elmúlik.

Párbeszédből születő egységes világ

– Vegyünk végig egy színházi jelmeztervezési folyamatot! Megérkezik a felkérés – mi az első lépés? A rendezői koncepció, a műfaj? Hogyan alakul ki az egymásra hangolódás és meddig tart a jelmeztervező alkotói szabadsága?

– Nagyon sok múlik azon, hogy kivel dolgozik együtt az ember. A legtöbb rendező határozott vízióval keres meg, de sokan vannak olyanok is, akik közös gondolkodásra hívnak. Elmondják, mit szeretnének, majd kíváncsiak arra, én hogyan közelíteném meg az anyagot. Ilyenkor gyakran már a látványtervező, a dramaturg, olykor az író is jelen van az első beszélgetéseken, és mindenki hozzáteszi a saját nézőpontját. 

Számomra az jelenti a legnagyobb kihívást, amikor a rendező valóban kíváncsi arra, én mit gondolok, és ebből a párbeszédből születik meg az előadás egységes világa.

– A filmes szcénában való alkotás mennyiben kíván más attitűdöt? A filmben a kamera dönt, a színházban a néző tekintete.

– A színházban a néző választja meg, mire koncentrál, a jelmezzel pedig vizuálisan tudom irányítani a figyelmét. Fontos, hogy ki emelkedik ki a tömegből, hogyan alakulnak a szereplők közötti hangsúlyok és a jelenetek dinamikája. A filmben viszont a kamera dönt. Ott az operatőr határozza meg, mit lát a néző, ezért alkalmazkodnom kell a beállításokhoz: közelikhez, totálokhoz, ahhoz, mire kerül a fókusz. Sokkal nagyobb jelentősége van a részleteknek: az anyag textúrájának, annak, hogy egy felület mennyire fényes vagy matt, hogyan reagál a fényre. Egy közeliben ezek a finomságok óriási szerepet kapnak. A színházban ezzel szemben nagyobb léptékben gondolkodom, a teljes színpadi kép működését kell megtervezni.

A jelmez nem válhat öncélúvá

– Ön tervezte az Oscar-díjas Saul fia című film jelmezeit, melyek szinte „láthatatlanok”, mégis erős atmoszférát teremtenek. Ez tudatos visszahúzódás volt?

– Az olyan filmeknél, amelyeknek egy történelmi kort vagy egy jól ismert világot kell hitelesen megidézniük, a jelmez nem válhat öncélúvá. Nem az a feladata, hogy magára vonja a figyelmet, hanem hogy minél erősebben idézze fel a néző emlékképeit és asszociációit. 

A Saul fiánál az volt a legfontosabb, hogy a néző egyetlen pillanatig se kételkedjen a látott világ hitelességében. A jelmezek elkészítését nagyon alapos előkészítő munka előzte meg. Kamerateszteken vizsgáltuk, hogyan viselkednek az anyagok a felvételeken: milyen a textúrájuk, hogyan reagálnak a fényre, miként működnek a film vizuális világában. 

A ruhákból több példány készült, mert a történet során fokozatosan változó állapotukat – az elhasználódást, a szennyeződéseket – előre meg kellett tervezni. Mindez komoly technikai felkészültséget igényelt, de végig annak a vizuális egységnek volt alárendelve, amelyet a film megkívánt.

– Mennyire közvetlen a kapcsolata a színészekkel? Mennyire szólhatnak bele a jelmez alakulásába?

– Nagyon közvetlen, és ez a jelmeztervezői munka egyik legfontosabb része. A színész legfontosabb munkaeszköze a teste, ezért a jelmeznek mindig a szerepet kell szolgálnia. Ha a színész érzi, hogy ugyanaz a cél lebeg előttünk, a közös munka általában gördülékeny. A ruhapróbán a színész még csak azt látja, hogyan áll rajta a jelmez, én viszont már azt is figyelem, hogyan működik majd a többi szereplő mellett, a díszletben, a fények között és a teljes színpadi kép részeként. Ezért a jelmeztervezés végső soron folyamatos párbeszéd és bizalom kérdése.

– Oktatóként a MOME-n a következő generáció képzésében is részt vesz. Mit tapasztal a mai hallgatókon? Miben más ez a generáció, mint azok, akikkel pályája elején találkozott?

– Eredetileg a MOME elődjén divattervezőként végeztem – kézi szövő és ruhatervező szakon –, később a Képzőművészeti Egyetemen szerzett tapasztalatok és a szakmai munkáim révén fordultam a jelmeztervezés felé. Ezt a tudást próbáljuk átadni a MOME-n is. A jelmeztervezés sok ponton kapcsolódik a divattervezéshez: szükség van szabás- és anyagismeretre, formaérzékre, de arra is, hogy a ruha jelentését és dramaturgiai szerepét értelmezni tudjuk. Azt látom, hogy a hallgatókat érdekli ez a terület, és sokan a film- és színházi produkciókban találnak szakmai lehetőséget. Ugyanakkor 

bízom benne, hogy a hazai divatkultúra is új lendületet kaphat.

Lengyelországban vagy Szlovákiában már látszik, hogy kisebb műhelyek és márkák is sikeresen működhetnek – jó lenne, ha Magyarországon is megerősödne ez a terület.