Lyukak a sajtban

Hogyan született meg az első magyar filmes szamizdat? És miért lett egy dobozból kettő? A Fekete Doboz születésére, hősi időkre, rendőrattakokra, letartóztatásokra és a szabad választások utáni csalódásokra Pesty László filmrendező emlékezik.

A nagy áttörést az 1989-es augusztusi prágai Vencel téri tüntetés jelentette Fotó: Mirkó István

– Jogot végzett, filmes lett, bár nem árt a jogi ismeret, amikor az ember bonyolult helyzetekbe kerül. Fellininek indult, aztán az utcán, az események közepében találta magát?

– Bár elvégeztem a jogot, mivel a szüleim szerint rendes embernek van diplomája, 1986-ban jelentkeztem az ELTE-n induló média szakra. Két éve működött az egyetemen a Vizuális Műhely, Péterffy Andrástól lehetett ott megtanulni az alapokat. Amatőr filmműhely volt, szuper 8-as kamerákkal forgattunk. Számomra már akkor nyilvánvaló volt, hogy filmes leszek. Kísérleti és dokumentumfilmeket készíthettünk.

– Ellenzéki felhangokkal?

– Az egyetemen már terjedtek a szamizdat kiadványok.

– Amelyeket szívesen olvasgatott?

– Családi indíttatás volt, nálunk mindenki utálta a kommunistákat.

– A rendszer azonban 1986-ban még látszólag magabiztosan állt a lábán. Miről lehetett filmet készíteni?

– Az első egy százszázalékos mozgássérült barátom hányattatásairól szólt, Ulisszesz volt a címe. Egy csomó fesztivált nyertem vele, és meghívtak a Balázs Béla Stúdióba, amely akkor a kísérleti filmezés műhelye volt. Innen kerültem 1987-től az ellenzéki életbe: elkezdtem, elkezdtük dokumentálni az ellenzéki eseményeket. Eleinte még inkább csak a gyűléseket. Ekkor ismerkedtem meg az SZDSZ és a Fidesz vezetőivel.

Konspirációs szabályok

– Fel sem merült, hogy a felvett anyagokat nemcsak az ellenzék, hanem a hatóság is nézegeti? Nem derült ki később sem, hogy a filmes barátok között „vakondok” voltak?

– Nem tapasztaltuk a nyomát. Bizonyosan tudom, hogy a szerkesztőség és környezete tiszta volt. De kiadványaink nyilván elkerültek a hatóságokhoz is.

– A rendszer bomlása aztán nemcsak felgyorsult, de látványos, látható is lett. Nem maradtak téma és esemény nélkül.

– Ezért hoztuk létre hatan Elbert Mártával, Jávor Istvánnal, Lányi Andrással, Ember Judittal és Vági Gáborral a Fekete Dobozt. A név Lányi ötlete volt. Magyarországon a hetvenes évek végétől írott szamizdat volt, de videó-folyóirat nem. Ezt pótoltuk. Nem volt bejegyezve, mi hívtuk így magunkat.

– Ez a névsor mai és akkori szemmel is másként olvasható. Akkor ott volt a közös ellenség, a kommunista rezsim, ma már nyilván mindenki más érdekek, világnézet szerint mozog vagy mozogna.

– A közös bennünk valóban az volt, hogy nem szerettük a fennálló rendszert, valamint hogy szamizdatot akartunk készíteni.

– Ki pénzelte?

– A pénzt a Soros Alapítvány, a helyet a Balázs Béla Stúdió adta. Az volt a koncepció, hogy a rendszer visszásságairól hosszabb elemző dokumentumfilmeket készítsünk. Jó kapcsolatunk volt az ellenzékkel, tőlük kaptuk a hírt arról, ha valahol történt valami, és kísértük őket az akcióikra. 1988-ban azután elszabadult a pokol. Tüntetések sora kezdődött, ellenzéki szervezetek alakultak, és rajtunk kívül ezeket senki nem rögzítette. Az állami média a témáról letiltva, csak minimális hírek jelentek meg, amikor már nem lehetett valamit elhallgatni. Így lettünk végül az ellenzék házi filmesei.

– Forradalmi idők, forradalmi hevület, amikor még mindenki mindenkit becsült és szeretett?

– Aki a rendszer ellen volt, a barátunk volt. Szigorú konspirációs szabályok szerint működtünk, mint a szamizdatosok. Előfordult, hogy egy-egy tüntetésen a leforgatott anyagot menteni kellett, és előfordult, hogy el is vették. Pár havonta hosszabb filmet vágtunk össze az eseményekből, amelyet VHS kazettán terjesztettek. Néhány száz forintért árulták, mint a nyomtatott szamizdat kiadványokat. Budapesten 1988-ban durva rendőri beavatkozást kiváltva három nagy tüntetés is lezajlott: június 16-án a Batthyá­ny-­örökmécsesnél, ahol egyszerre ütlegelték Kis Jánost és Orbán Viktort, október 23-án a Váci utcában, főleg az SZDSZ, a Fidesz és független értelmiségiek részvételével, valamint november 15-én Ceaușescu ellen a Keleti pályaudvarnál. Ezeket Dér András és Jávor István operatőrrel a helyszínen közösen rögzítettük. Ekkor jelent meg az első Fekete Doboz-kiadvány is, a Civil technikák, a Fidesz megalakulásáról és hányattatásairól az illegalitásban. Sokan 1989-et tekintik a rendszerváltoztatás hajnalának, de szerintem 1988 volt az. Ekkor alakultak meg a félillegális ellenzéki szervezetek.

– Szükség volt még bátorságra 1988-ban az ellenzékiséghez? Nem volt már olyan gyenge a rendszer, hogyha egy ujjal meglökik, eldől?

– Kellett a bátorság. Félni lehetett a veréstől, meg főleg attól, hogy valakit kirúgnak az állásából, az egyetemről. Aztán eljött 1989 és a békés átmenet. Tetszettek volna forradalmat csinálni, mondta később Antall József. De nem tetszettek. Már nem voltak rendőrattakok és verésbe torkolló tüntetések, zajlottak a kerekasztal-tárgyalások.

Börtönben Csehszlovákiában

– Vagyis elfogyott a klasszikus témájuk. Unatkoztak? Hiányzott az adrenalinfröccs?

– Elkezdtünk a szomszédos országokba járni, hiszen akkor ott zajlottak már utcai események. Utaztunk a Szovjetunióba, Lengyelországba, Csehszlovákiába, az NDK-ba, Romániába. Együtt dolgoztunk a külföldi ellenzékkel. Mécs Mónikával, Bátonyi Csabával, Lovas Zoltánnal mentünk, olykor Durst György, a Balázs Béla Stúdió vezetője is velünk tartott. Nem volt konkurenciánk, sehol nem találkoztunk hozzánk hasonló filmes vagy tévés stábokkal, csak nagy nyugati televíziókkal. Ekkor már a magyar társadalom széles rétege értesülhetett a Fekete Doboz létezéséről. A nagy áttörést az 1989-es augusztusi prágai Vencel téri tüntetés jelentette, ahol Deutsch Tamásékkal együtt engem is letartóztattak. Erről felvétel készült. Huber Pálék bementek a csehszlovák állami televízióba, ezt az anyagot kilőtték a műholdra, és így bekerült a magyar tévéhíradóba is. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy lyukak vannak a sajtban. A rendszer bomlik. Hiszen a magyar állami televízió az eseményt rögzítette, a cseh tévében hagyták, hogy kilőjék az anyagot, és végül bekerült a magyar híradóba.

A nagy áttörést az 1989-es augusztusi prágai Vencel téri tüntetés jelentette
Fotó: Mirkó István

– Milyen következményekkel járt?

– Pár napig börtönben ültem, kétszer kicsit összevertek, és Csehszlovákiában nemkívánatos személy lettem. Csakhogy pár héttel később az NDK-ba utaztunk, mert ott indult el tüntetéshullám, vagyis át kellett menni Csehszlovákián. Kis rágógumival összeragasztottam az útlevél két lapját, ahol a kitiltási határozat szerepelt, a határőr pedig nem vette észre, átlapozta. Vagyis pár héttel a letartóztatásom után ismét ott állhattam a Vencel téren.

– Hol voltak a legnagyobb veszélyben?

– A román forradalomkor, 1989 decemberében.

– Itthon lezajlottak 1990 áprilisában az országgyűlési, ősszel az önkormányzati választások, és elkezdett bomlani, ami addig összetartozott. Így a Fekete Doboz gárdája is.

– Kilencvenben befejeződött a rendszerváltoztatás, és kicsit munka nélkül maradtunk.

A közös ellenség eltűnt, és megszűnt az összetartó erő. Annak idején nem látszott a különbség az SZDSZ, a Fidesz vagy máshogy gondolkodó ellenzéki között. A „Kádár-kolbász”, a gumibot sem válogatott, mindenkire ugyanolyan erővel sújtott. A szerkesztőségünkben is kiéleződtek 1990-ben az ellentétek, de ennek nem politikai okai voltak. Mécs Mónikával, Bátonyi Csabával, Lovas Zoltánnal együtt úgy éreztük, hogy mi jártuk a környező országokat, vittük a vásárra a bőrünket, vállaltuk a tényleges kockázatot, és ez aránytalan belső munkamegosztás. Ezért kiváltunk. Némi névvita után a bírósági döntés arra kötelezett minket, hogy különböztessük meg magunkat. Ezért született meg a Pesty Fekete Doboz Kft.

– Meddig tartott a Soros-támogatásuk?

– 1990-ben lejárt.

– Tehát az egy dobozból kettő lett? Mit akartak másként?

– Elbert és Jávor maradtak, vitték tovább az alapítványi formát, én viszont úgy gondoltam, hogy szabad élet, szabad piac, szólásszabadság idején vállalkozni kell, nem nonprofit alapítványban ülni. Vagyis meg is kellene élni abból, amivel foglalkozunk. A Fekete Doboz addigra jól bevezetett brand lett, ezért tartottuk meg a nevet. Sok dokumentumfilmet készítettünk, voltak szponzoraink, rögzítettük a rendszerváltozás utáni Magyarország anomáliáit. Még közel álltunk az ellenzékhez, amelyik 1990 után is ellenzékben maradt. Az SZDSZ és a Fidesz még nem vált szét, de már látszott, hogy utóbbira a nagy testvér mint kis testvérre tekint. Aztán elérkezett 1994, és az SZDSZ elkövette az ősbűnt: összeállt az ősellenséggel. Az illúziók szertefoszlottak, a kilencvenes évek második felére elérkezett a kiábrándultság. A Pesty Fekete Doboz is nehéz anyagi helyzetbe került, nem kaptunk, hiába reménykedtünk benne, semmiféle tévés megjelenési lehetőséget. Nem segítettek azok, akikkel korábban vállvetve harcoltunk. Megváltoztak a fiúk, az egykori harcostársak elárulták az ügyet. A kft.-t felszámoltam, a Pesty Fekete Doboz viszont védjegyoltalom alatt áll, az enyém. Amikor 1998-ban visszatérhettem a képernyőre, a méltó anyagokat e név alatt publikáltam.

Hiú ábránd

– Hová tűntek a régi filmes harcostársak?

– A Fekete Doboz Alapítvány tudtommal máig működik, nem veszünk egymásról tudomást. A mi négy muskétásunkból egy sem maradt: Lovas Zoltán ellenzéki véleményformáló lett, Mécs Mónika sikeres filmproducer – ő az Arany Medve díjas Enyedi Ildikó és a most Oscarra jelölt magyar film gyártója is –, Bátonyi Csaba tévézik. Ez az élet rendje.

– Mi változott?

– Azt a hiú ábrándot dédelgettem 1988–89-ben, hogy az elsődleges érték a demokrácia, és ebbe nem férhet bele, hogy az ember összeáll a kommunista diktatúra utódpártjával. Ezt vallom ma is. Már az is óriási csalódás volt, hogy az egykori pufajkás Horn Gyula négy évvel a rendszerváltoztatás után miniszterelnök lehetett, de úgy gondoltam, és gondolom ma is, hogy ez a választók döntése. El kell fogadni. Azt azonban már nem, hogy az SZDSZ ehhez asszisztált. Az esély, hogy politikailag, szellemileg velük tartsak, 1994-ben szállt el, és nemcsak azért, mert cserben hagytak, mert nem védtek meg bennünket, amikor nemkívánatosak lettünk az állami tévében, hanem mert az ember nem bocsátja meg az árulást. 1994-ben fogalmaztam meg magamnak, hogy jobboldali ember vagyok, és továbbra is a Fidesszel tartok.