Organikus vagy modernista?

Budapest ikonikus pontjain, a várban, a Kossuth téren az utóbbi években nagy léptékű visszaépítések kezdődtek.

Az egykori Országos Villamos Teherelosztó épülete a budai Várban 2016. július 20-án. A kormány az állami tulajdonú, 1979-ben átadott, beton és üveg homlokzatú épület lebontásáról döntött. MTI Fotó: Mohai Balázs Fotó: Mohai Balázs

Budapest ikonikus pontjain, a várban, a Kossuth téren az utóbbi években nagy léptékű visszaépítések kezdődtek. Mi az, hogy visszaépítés? Ez eddig Magyarországon ritkán alkalmazott műfaj volt, megkülönböztetendő attól a fogalomtól, amelyet műemléki rekonstrukciónak nevezünk. A rekonstrukció során részben megmaradt épületet állítanak vissza – folytatva, kiegészítve a romokat. Szigorú elv, hogy régi és új eltérő módon épüljön, hogy az eredeti maradványok felismerhetők legyenek. Esetünkben azonban nem ez történik. Tervek vagy archív adatok alapján építenek újjá sosem volt vagy régen létező, de mára lebontott épületeket. Folynak rekonstrukció jellegű beavatkozások is: ilyen a Dísz téren a Honvéd Főparancsnokság eredeti épülettömegének vagy a Szentháromság téren a volt Pénzügyminisztérium eredeti tömegének helyreállítása.

A rekonstrukciók és visszaépítések egy kijelölt korszak jegyében készülnek, a XIX. század végi, XX. század eleji budapesti urbanizáció hőskorát felelevenítve. E helyreállításokat míg a közvélemény sokszor megelégedéssel nyugtázza, a szakma több ponton is vitatja.

Az egykori Országos Villamos Teherelosztó épülete a budai Várban 2016. július 20-án. A kormány az állami tulajdonú, 1979-ben átadott, beton és üveg homlokzatú épület lebontásáról döntött.
MTI Fotó: Mohai Balázs

Az első pont a korábban említett hitelesség vagy műemlékes elvek kérdése. Nem lehet azonos módon helyreállítani korunkban egy régvolt épületet, hiszen mai technikáink ugyan képesek másolni formailag e műveket, de ettől még az épület nem válik hitelessé. A másik ilyen kérdés az, hogy teljesen elpusztult és sokszor építészetileg nem is annyira értékes épületeket miért állítunk helyre.

Ha Nyugat-Európa felé tekintgetünk, a háború után látunk nagyszabású visszaépítéseket, példaként említhetjük Varsó vagy Frankfurt belvárosát. A rommá lőtt budai vár is átesett újjáépítésen a második világháború után, és ezekből épp a most újraépítendő Pénzügyminisztérium akkori terve külön elismerésben részesült. Ma azonban a nemzetközi építészet más megoldások felé fordul. Példaként a kétezres évek derekán újul meg – a mi várunkhoz hasonló környezetben – a berlini Neues Museum. Az építészeti koncepció szerint az új épületszárny nem egy az egyben leképezve a múltat, de azzal rokon kortárs épületként illeszkedik a régihez.

Ha csak a budai várat tekintjük, a rekonstrukciók, visszaépítések áldozatául esik egy olyan épület is – Virág Csaba teherelosztója –, amely az építészszakma számára – és úgy tűnik, a közvéleménnyel szinte teljes ellentétben – meghatározó épület. Virág Csaba alakja és életműve a még élő építészgenerációknak fontos érték és mérföldkő. A kortárs építészet vagabundja volt ő Magyarországon egyedi és újító megoldásaival. A mai, még alkotó, de már érett építésznemzedékek tanára, szellemi atyjukként működött, érdekes párhuzamban Makovecz Imrével, vele majdnem egy időben. Míg a Virág Csaba jelképezte, sajátos hangú modernizmus a közvélemény számára nehezen fogyasztható (MTI-irodaház a Naphegyen, Kálvin téri irodaház), addig Makovecz épületei épp ellenkezőleg: kultuszhellyé váltak. E párhuzam szinte feloldhatatlan, hacsak nem azzal, hogy a szakma mindkét építész teljesítményét érti és méltatja.

Sokszor érzik úgy a szakmabeliek, hogy nem tudják, nem képesek az építészet értékeit a nagyközönség felé kommunikálni. A fiatalok próbálnak ezen javítani, sok olyan szervezet van már, amely az építészet nyelvét tanítja a gyermekeknek, továbbá számos folyóirat, orgánum születik, amely igyekszik ezen a kommunikáción javítani. A kérdést végtelenségig leegyszerűsítve: míg a modernista (a közhasználatban sokszor hibásan szocreál) építészetet nehéz szeretni, addig a magyar organikus vagy az eklektikus stílust könnyebb. Talán a kézművesség volna az a kapocs, amely az építészetet befogadhatóvá teszi, és amelyet a modern építészet a technikába vetett hit és a világháborúk okozta borzalmak miatt eltörölt? Teszünk-e értékkülönbséget román, gótikus vagy barokk emlékeink között? Lehet-e egyetlen stíluson keresztül értékelni vagy érteni az építészetet? Nyilvánvalóan nem.

Ez alapján létezik olyan építészeti érték, amely örök, amely levetve stílusjegyeit mindenképpen hitelt és értéket őriz. Megfordítva a gondolkodást: vajon ezek az értékek létrejönnek-e a mostani visszaépítésekkel, rekonstrukciókkal? Kell-e ezekről a kérdésekről nemcsak a szakmának, de a nagyközönségnek is gondolkodni az építészet alapvető kérdéseit keresve?