Vadak társbérletben

A műgyűjtők és a múzeumi szakma közeledését jelzi a Rejtett remekművek – Betekintés magángyűjteményekbe című tárlat a Gödöllői Királyi Kastélyban. Magángyűjteményekbe még csak betekinthetünk, de tulajdonosaik személyét már titok övezi. Miért rejtőzködnek nálunk a gyűjtők?

A csendéletek, tájképek, aktok és múzsák otthonosan illeszkednek a környezetbe. Rejtett remekművek Forrás: Gödöllői Királyi Kastély

Mária Terézia 1751-ben meglátogatta bizalmasát, Grassalkovich Antalt, és megcsodálta annak új, épülő kastélyát Gödöllőn. Erre az ünnepi eseményre emlékeztet máig is a Királydombi pavilon, amely tulajdonképpen egy fényképalbum Magyarország királyai és a honfoglaló vezérek képeivel. (Igaz, a megvert császári sereg katonái az isaszegi csata után dühükben szétszabdalták a pavilon képeit, köztük a saját uralkodóik portréját is 1849 tavaszán, de a pavilont 2004 novemberére felújították, és a képeket is rekonstruálták.) Képek, festmények, műtárgyak nem hiányozhattak ebből a főúri környezetből a kiegyezés után sem, amikor a kastély I. Ferenc József és Erzsébet királyné pihenőrezidenciája lett. De hogy milyen emlékeket őriznek a falak a XX. századból, amikor szovjet laktanyaként, majd szociális otthonként funkcionált az épület, arról szomorú képet nyújtott lassú pusztulása. Rekonstruált formájában jelenleg múzeum és rendezvényközpont működik a Gödöllői Királyi Kastélyban; az épületegyüttes kiegyensúlyozott arányairól, tágas és reprezentatív tereiről az is képet alkothat, aki épp csak megpihen a kastélyt körülölelő, ingyen látogatható parkban.

Magyarország egyik legnagyobb barokk kastélyának története nem egyedülálló: sok hazai magángyűjtemény, képtár szóródott szét vagy semmisült meg mindazzal együtt, ami a nemesi és nagypolgári otthonok díszéül szolgált. Bútorok, porcelánok, szőnyegek, ezüsttárgyak, szobrok váltak egy csapásra „bűnjellé”, amikor a kommunista rendszer intézkedései arra kényszerítették a gyűjtőket, hogy megváljanak műtárgyaiktól. A második világháború utáni időszak a legjelentősebb cezúra a magyarországi műgyűjtés történetében. A szocialista ideológia a műkereskedelmet az 1960-as évektől a tűrt kategóriába sorolta – majd csak a 80-as években jelentek meg újra magángalériák és kereskedések.

A műgyűjtő-társadalom összetétele azóta jelentősen átalakult. Értelmiségiek – hagyományosan ügyvédek, mérnökök és orvosok – mellett üzletemberek, vállalkozók, pénzügyi szakemberek is bekerültek ebbe a körbe, és megjelentek olyan műkereskedők – például Polgár Árpád, Nagyházi Csaba, Kieselbach Tamás vagy Saphier Dezső –, akik jelentős kollekciókat is létrehoztak.

A gyűjtők és a múzeumi szakma közeledését jelzi a Rejtett remekművek – Betekintés magángyűjteményekbe című tárlat, amely 2020. január 15-ig látogatható a Gödöllői Királyi Kastély termeiben. Magángyűjteményekbe még csak betekinthetünk, de a tulajdonos személye rejtve marad. Ez szolgálja a biztonságát. Megszoktuk, de vajon így természetes?

– A múzeum még kérésre – akár egy kíváncsi látogató érdeklődésére – sem adhatja ki a tulajdonos nevét. A műkereskedelem hasonlóan jár el: az árverezőház még múzeumoknak sem ad ki információt – mondja Martos Gábor művészeti író. – A tulajdonos döntésén múlik, hogy rejtőzködik, vagy megmutatja magát. Magyarországon a gyűjtők inkább rejtőzködőek. A szocializmusból maradt beidegződés szerint nem kell a tulajdont világgá kürtölni, mert még elveszik. Pedig nem volt ez minden esetben így, az 1960-as, 70-es években bizonyos kedvezményeket is kaphatott a gyűjtő: nem véletlen a védettséget élvező műtárgyak hatalmas száma Magyarországon, mert akinek védett műtárgy volt a birtokában, annak nem alakították át a lakását társbérletté. Tudósok teljes könyvtárukat minősítették védetté akkoriban, csak hogy ne kelljen még egy társbérlőnek is helyet szorítaniuk a háromszobás lakásuk egyik helyiségében. Ilyen esetek ma már nincsenek, a rejtőzködés ellenben megmaradt. Nyugaton épp fordítva: büszkén mutogatják a gyűjtők legfrissebb szerzeményeiket. Nem titok, hogy a műkereskedésekben milyen kincsek fordulnak meg, és a sajtó is beszámol róla, amikor nagy amerikai műgyűjtők egymás között adnak-vesznek 2-300 millió dollárért képeket. Persze Magyarországon is általános a magángyűjtők közötti adásvétel, de erről egy árva szót sem hallani.

Néhányukról azért mégis tudni. Kecskeméten, a Bozsó Gyűjteményben láthattuk nyáron Rippl-Rónai József festményeit, 49 képet az Antal–Lusztig-gyűjteményből. Antal Péter debreceni ügyvéd 4500 darabból álló, grandiózus kollekcióját anyai nagyapja, Lusztig Sámuel gyűjtése alapozta meg az 1920-as években. A gyűjtemény a XX. század elejétől egészen napjainkig több mint 300 magyar művész kiemelkedő alkotásait őrzi. De vajon mi hajtja a műgyűjtőt? A társadalmi presztízs vagy a befektetés izgalma? Egy-egy téma, kor, művész vagy művészeti csoportosulás iránti személyes érdeklődés? Netán a műveltség, az intellektus megcsillantásának lehetősége?

A Gödöllői Királyi Kastélyban most csendéletek, tájképek, aktok és múzsák láthatók, főként magyar festők munkái a XIX. és a XX. századból. A nevek magukért beszélnek: Barabás Miklós, Paál László, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan… Rippl-Rónai József több alkotásával is szerepel a tárlaton, a magyar Vadakat Berény Róbert, Czigány Dezső művei képviselik. A tárlat üzenetét a rejtett remekművek válogatásán és elrendezésén túl meghatározza az út is, amelyen a látogató bejárja a kiállítás terét. S mert ezek a képek otthonosan illeszkednek a kastély környezetébe, felidézik azt a műveltséget és kulturális hátteret is, amelybe többnyire beleszületik a gyűjtő. Bár a maiak között több a rejtőzködő, a gyűjtéstörténet kutatója, Rózsavölgyi Andrea művészettörténész szerint értékmentő és hagyományozó magatartás jellemzi minden korban a tulajdonosokat. Ezért őriztek műkincseket királyi udvarok és egyházak évszázadokon át, a történelmi folytonosság megerősítése ott munkált az arisztokrata családok gyűjteményeiben is. Az elvek ugyan változtak: a középkori kincstárakat mű- és ritkasággyűjtemények követték a XVI–XVII. században, majd megszülettek az úgynevezett enciklopédikus kollekciók a felvilágosodás korában.

Rippl-Rónai József: Kékruhás lány virágos kalapban

Az esztétikai szempontokat követő önálló képtárakat lényegében már a nagypolgárság hozta létre. A reformkor és a dualizmus politikai, társadalmi és gazdasági változásai kedvezően hatottak a polgárság megerősödésére, gyűjteményeik kialakulására. Kollekcióik mintájául a főúri és egyházi képtárak szolgáltak.

A XIX. század folyamán formálódó, majd a századfordulón kicsúcsosodó gyűjtési láz és a múzeumalapítások hívták életre azokat a tudományos írásokat, folyóiratokat, amelyek kollekciókat mutattak be, tanácsokat adtak gyűjtőknek, fontosabb aukciókra hívták fel a figyelmet, és egyáltalán: a korabeli ízlés és ízlésformálás meghatározói voltak. Ekkor indult el valójában a szakmai múzeumi tevékenység, a gyűjteményfejlesztés, és alakult ki a koncepciózus magángyűjtés is.

Magyarországon a műgyűjtők és muzeológusok kapcsolata különlegesnek volt mondható a második világháború kirobbanásáig – állítja Rózsavölgyi Andrea. Miből állt ez a mindkét fél által fenntartott, bizalommal teli viszony?

A muzeológusok kiállításokat rendeztek a magángyűjtők tárgyaiból, és tudásukkal hozzájárultak a gyűjtési koncepció formálásához. A gyűjtők eközben aktívan részt vettek a múzeumok baráti körének munkájában, több esetben műtárgyakat is vásároltak vagy ajándékoztak a múzeumok számára. Az együttműködés hivatalos, ám továbbra is szoros kapcsolata a Múzeumbarátok Egyesülete keretein belül valósult meg – az 1913-ban alakult társaság azzal a céllal jött létre, hogy megakadályozza az értékes műtárgyak külföldre kerülését, ráadásul kimagasló művészeti alkotásokkal gyarapította a Magyar Nemzeti, az Iparművészeti és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményét. A tagok között találjuk Ernst Lajost, Glück Frigyest, Kohner Adolfot, Petrovics Eleket (a Szépművészeti Múzeum igazgatóját) vagy Végh Gyulát (az Iparművészeti Múzeum igazgatóját). Sok szép példát találni a korban arra is, hogy magánszemélyek alapítványokat tesznek, ilyen Kohner Adolfnak a szolnoki művésztelep alapítása 1902-ben, vagy Nemes Marcell számos, festőknek adományozott ösztöndíja, amelyeket a Nemzeti Szalonon és a Szinyei Merse Pál Társaságon keresztül alapított. A múzeumok és a művészek fennmaradását stabilizálta az anyagi támogatás, amellyel az új vagyonos réteg rendelkezett, a támogatónak cserébe lehetősége nyílt a társadalmi szerepvállalásra, és megélhette a közösség felé való elköteleződést is.

A tulajdonosok kulturális és értékőrző szerepe mind a mai napig megkérdőjelezhetetlen, és az sem változott, hogy gyűjteménye által is definiálja magát a gyűjtő. De hogyan lehet a rejtőzködőket felkutatni, és kiállítást rendezni ismeretlen magánygyűjteményekből? Ebben a kérdésben a kurátoré a főszerep, hiszen művészettörténészként annak azért utánajárhat, hogy a kiállításra szánt kép melyik galéria árverésén szerepelt évekkel korábban, ahol jó áron el is kelt. Megkeresheti a galériát is – a kereskedő természetesen tudja, kinek adta el a képet, és közvetítést is vállal a gyűjtő és a múzeum között. Ha pedig a tulajdonos is kész a tárgyalásra, előbb-utóbb létrejön a kapcsolat a múzeumi kurátorral – de közvetítés nélkül ez elképzelhetetlen. Már ez a hosszadalmas utánajárás is jelzi, mekkora érték, hogy most végre több magángyűjtő is megmutatja féltett kincseit a Gödöllői Királyi Kastélyban.

A csendéletek, tájképek, aktok és múzsák otthonosan illeszkednek a környezetbe. Rejtett remekművek
Fotó: Gödöllői Királyi Kastély

– A műgyűjtők biztonsága érdekében titokban zajlott minden: a műtárgyak beszállítása, a vizsgálatok… – meséli Tóth Zoltán, a tárlat kurátora. – Nem csoda, ha mindkét félben ott a félelem, hiszen komoly értékekről van szó. Ahogy az aukción, úgy a múzeumi világban is a bizalom és a diszkréció az együttműködés alapja.

A gyűjtők nem szerették volna nevüket adni a kiállított darabokhoz, amit tiszteletben is tartottunk. De ez talán a későbbiekben még változhat. Most ott tartunk, hogy többen is rendelkezésre bocsátották gyűjteményük egy-egy féltve őrzött darabját. Ezekkel próbáljuk szemléltetni azt a gazdagságot, amely híven tükrözi a gyűjtői magatartást: néhányuk szinte kitapétázta festményekkel a falait! Szeretnénk, ha többen is csatlakoznának a Rejtett remekművek sorozathoz, és minél színesebb, gazdagabb anyagot tárhatnánk a közönség elé a XVI–XVII. századtól kezdve napjainkig. Egyházművészeti alkotásokat is várunk, és fontosnak tartjuk, hogy festmények mellett szerepeljen szobor, ezüst, üveg, kerámia, illetve szőnyeg és bútor is a tárlatainkon. Reméljük, hogy kiállítássorozatunk hatására felerősödik a párbeszéd minden szereplő: a gyűjtők, a múzeumok, a művészettörténészek, a galériák és az aukciósházak között. És miközben bepillantást nyerünk a rejtett gyűjteményekbe, talán egyre többet lehet majd megmutatni a gyűjtők világából is.