Kónya Lajos író, költő, szobrász (1914. november 2.–1972. július 13.) életműve ma kevéssé van benne a köztudatban, pedig ha másért nem, már azért is fontos tudnunk róla, (...) mert ő volt az, aki 1956 szeptemberében először jelentetett meg Magyarországon olyan könyvet, amely a magyar 2. hadsereg történetét dolgozta fel (Hej, búra termett idő. Magvető, Budapest, 1956.) – mármint propaganda helyett tényeket sorakoztatva, együttérzéssel és megértéssel, nem pedig az 1945–1956 között és még évtizedekig utána is szokásos hazug „fasiszta”, „csatlós” jelzőkkel ellátva.
A kötet nem történészi szemléletű munka, hanem az egyszerű katona sokszor csak nagyon szűk látókört befogó tanúságtétele, azonban mentes az utólagos ideologizálástól, magyarázkodástól, csak személyesen megtapasztalt tényeket és helyszíni, friss személyes véleményeket tartalmaz. Szemtanúi hitelét az adja, hogy a szerző nem csak végig részt vett a Don menti harcokban – zászlósi rendfokozatban –, hanem erről végig naplót is vezetett, amelyet hűen követve, szinte ki sem egészítve és érdemben nem is csonkítva alkotta meg kötetét.
Megjelenésekor szenzációt jelentett, hogy a hadsereg katonáit a történelem ártatlan áldozatainak, másrészt hősiesen küzdő és egyúttal gondolkodva kiutat kereső embereknek ábrázolta. Miután azonban megjelenése után alig két hónappal a Kádár-rendszer rendezkedett be Magyarországon, a kötetet évtizedekig tudatosan elhallgatták és nagyon kevés olvasója volt.
Nem szabad azonban úgy tekintenünk, mintha Kónya Lajosnak ez lenne az egyetlen említésre méltó teljesítménye. Szépíróként ezzel a kötettel debütált, később azonban több regényt és önéletrajzi írást is megjelentetett; hogy e szempontból gyakorlatilag egyáltalán nem ismert, az alighanem annak köszönhető, hogy legfontosabb két regényét a Kádár-korszakban nem lehetett megjelentetni, így azok a mai napig kéziratban maradtak.
Sokkal többet tudunk róla költőként, életében 18 verskötete jelent meg, különösen utolsó kötetei alapján a korszak jelentős költőjének kell tartanunk – bár hozzá kell tenni, versei közül is mintegy 700 (!) kiadatlan maradt. Szobrászként pedig csupán néhány héttel halála előtt mutathatta be – László Gyulával közös – kiállításán egyedi hangulatvilágú, következetesen fából készített, főleg magyar népi motívumokra építő műveit.
Naplója sem csak a II. világháborúról maradt fenn, hanem élete legtöbb sorsfordító, nagy eseményéről az 1933-as gödöllői jamboreetól az 1956-os forradalomig; ezek posztumusz, születésének 100. évfordulójára jelentek meg egy kötetben, így ma együtt tanulmányozhatók.
Kónya Lajos szegény kisalföldi iparoscsaládba született, apja szabómester volt, s a szűkös megélhetési lehetőségek miatt gyermekkorában sok helyen megfordulnak, még Franciaországban is megpróbálnak megélhetést találni (1923–1924), de végül visszatérnek hazájukba, s a tehetséges fiúnak nem kis nehézségek árán sikerül továbbtanulnia, a soproni evangélikus tanítóképzőt végzi el. Először rajztanár szeretett volna lenni, emellett mintegy kísérletképpen jelentette meg első verseit, a II. világháborúig három kis kötete jelent meg.
A pályáját hosszú távon döntően meghatározó fordulópontot a katonáskodás, a részleges revízió és a háború jelenti. Először részt vesz a Felvidék, majd Észak-Erdély felszabadításában, utána Erdélybe vezénylik tanítói munkára, éspedig színromán környezetbe (Óradna, majd Kisilva).
Az eleve erősen nemzeti érzelmű dunántúli fiatalembert ekkor éri az a mély Erdély-élmény, amely élete végéig elkíséri, s ezzel együtt a folytonosan benne levő félelem a magyarság fizikai kipusztulásától. Ezt követi és felerősíti a Don-kanyar élménye. Innentől fogva legfontosabb témája a világháborús emlék, illetve a magyarságféltés, bár paradox módon ez először éppen abban nyilvánul meg, hogy elhallgat: 1940–1947 közt gyakorlatilag semmit nem hoz nyilvánosságra.