A Fekete-Körös menti magyarság és bélfenyéri őseim előtt tisztelgek e 111 éves magyar képeslap bemutatásával. A helybéli Balázsok ugyanis az 1580-as évektől bizonyítottan lakták ezt a falut, amely sziget lett „az oláh tengerben”.
A neves geográfus-történész, Fodor Ferenc írja gróf Teleki Pálnak dedikált könyvében, Az elnemsodort faluban, hogy „a Balázs-nemzetség meglehetősen helybenülő, ősi nemzetsége Bélfenyérnek.” A többi családnév is szinte kivétel nélkül magyar, hiszen csak Fodor, Csák, Kovács, Katona, Gál és hasonló neveket találunk az ősi összeírásokban.
Ezer évvel ezelőtt a belső-gyepű őrzői lehettek e táj lakói. S mint a néprajztudós, Győrffy György írja, a gyepűket őrző határőrség az Erdély elfoglalásával jelentőségüket vesztett gyepűk mellett később feladta egykori fegyveres hivatását, s vagy nemessé lett, vagy paraszti sorba kényszerült. Ez a változás mehetett végbe ős-Bélfenyér, a közeli Tenke, illetve a többi, később elpusztított környékbeli falu lakosságával is.
E kapcsok miatt is erkölcsi kötelessége az időutazónak kigyűjteni a régi bélfenyéri képeslapokat, amelyekből már kereken öt példányt sikerült megszerezni tizenkét év alatt. Mindössze egyet halásztak el előlem egy árverésen. Valódi ritkaság mindegyik.
Az 1911-ben, Budapesten kiadott lapon látható az az Árpád-kori alapokon álló római katolikus templom, amelynek a történettudós, Bunyitay Vince volt a papja 1875–80 között. Ő emeltette a szintén itt látható kisdedóvó épületét is, amelyen ma is ott az írás: „Istenemnek. Fajomnak.” Isten dicsőségére s a magyar haza javára helyeztette e mottót a timpanon alá Bunyitay Vince, a híres váradi apátkanonok, az MTA későbbi levelező tagja.
