Egy olyan propagandavideót hozott össze a Telex.hu Demeter Szilárdról, a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójáról, hogy az azon nyomban elterjedt a magát függetlennek hazudó sajtóban.
Az „interjú” jól láthatóan egy nagyobb lélegzetvételű beszélgetés volt. Általában amikor egy-két kérdésre kap el az ember interjúalanyt, szinte futtában, akkor a szereplők nem szoktak egy széken üldölgélve beszélgetni. Demeterrel valószínűleg egy fél órás, egyórás interjú készült, amiből a Telex összevágott egy öt perces videót (idióta bevágásokkal megspékelve).
Sem a Telex „riporterének” kérdéseit nem ismerjük, sem pedig a kontextust, amelyekben Demeter állításai elhangoztak. Ez a videó – nem vagyok hajlandó idelinkelni – egy aljadék koholmány, ami a tájékoztatás kritériumának semmilyen módon nem felel meg.
Majd mindezt a Telex megfejelte azzal, hogy a kiragadott mondatokról megkérdezte a baloldali értelmiség hangadóit, akik egymással versenyt hányva gyalázkodtak. Úgy néz ki, hogy kicsit elült a kultúrharc, a Telexesek pedig be akarták röffenteni. Végül is sikerült, csak azt nem lehet tudni, hogy ezt milyen jogon nevezik ők „újságírásnak”? Nem is az a legnagyobb baj, hogy ezt meg merik tenni, az még ennél sokkal problémásabb, hogy ennek rengetegen felülnek.
Demeter Szilárd egyébként egy kontextus nélküli mondatában arról értekezik, hogy a magyar irodalom 80 százalékát kukázná. Ezen most fel kellene háborodni, sőt, az átlagkommentelő meg is teszi, ömlik a mocsok a billentyűzet hangos kopogása közben. Pedig a valóság az, hogy a magyar irodalom csak kis részben áll Ady Endréből meg József Attilából, náluk sokkal-sokkal több olyan másod- és harmadvonalbeli író és költő élt és él, akiknek egy-egy, vagy néhány kiemelkedő alkotásuk van, az életművük jelentős része viszont nem üti meg a mércét.
A legtöbbünk középiskolás korában tanul irodalmat, ahol is az irodalmi elittel ismerkedik meg. Anonymus-szal, Csokonaival, Babitscsal, Kölcseyvel, Adyval és még sorolhatnánk. Csakhogy nekik számos kortársuk volt, akiknek a szövegei szintén fennmaradtak, sőt, akár az adott korszakban igen népszerűek is voltak, csupán később úgy vélték az irodalomárok, irodalomtörténészek, a szakma avatottjai, hogy az életművük nem éri el az elit szintjét. Róluk legfeljebb az egyetemi padsorokban hallanak azok a diákok több évtized vagy évszázad távlatából, akik kifejezetten irodalmat, irodalomtörténetet tanulnak.
