Legyen a harmadik példánk Hegedűs hadnagy – lévén mégis csak magyarok vagyunk. Dobó így szólt katonáihoz:

„– Esküszöm az egy élő Istenre – hangzott az ünnepi mormolás –, ...hogy véremet és életemet a hazáért és királyért, az egri vár védelmére szentelem. Sem erő, sem fortély meg nem félemlít. Sem pénz, sem ígéret meg nem tántorít. A vár feladásáról sem szót nem ejtek, sem szót nem hallgatok. Magamat élve sem a váron belül, sem a váron kívül meg nem adom. A vár védelmében elejétől végéig alávetem akaratomat a nálamnál feljebb való parancsának. Isten engem úgy segéljen!

– Úgy segéljen! – zúgták egy hanggal.

– És most magam esküszöm – szólt Dobó, két ujját a feszületre emelve. – Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. Esküszöm, hogy ott leszek minden veszedelemben veletek! Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám! 

Nem kételkedett azon senki. Lángolt mindenkinek az arca, mert tűz égett mindenkinek a szívében. A Dobó esküjére minden kard kivillant. Egy lélekkel kiáltották: – Esküszünk! Esküszünk!” (Gárdonyi Géza: Egri csillagok)

Így. Aztán jött Hegedűs hadnagy, a zsoldos, és gyávaságból, nyomorult életéért elárulta hazáját, megszegte esküjét. Dobó nem sokat bíbelődött vele. „Hegedűs István, esküdet megszegted, hazádat elárultad, büntetésed: halál...”

És felkötötték. Így. S így is kell legyen. Na, most akkor elérkeztünk a jelenbe.

Összeülnek az elemzők és elemeznek. Senki sem tud úgy elemezni, mint ezek az elemzők, főleg az események után, akkor tudnak csak igazán. Most azt elemzik éppen, hogy hová lett úgy egymillió ellenzéki szavazó. És meg is találták a megoldást: a Jobbik szavazói tűntek el a Jobbik mögül, mert a Jobbik szavazói nem követték pártjukat Gyurcsány Ferenc hátsójába, ahol a pártelnök, bizonyos Jakab Péter (vö. Hegedűs hadnagy!) oly’ otthonosan berendezkedett. Nahát! És persze egy utolsó mondatot szenteljünk azért a nagy elemzők egyikének, bizonyos Vona Gábornak, aki most Jakab Péter lemondását sürgeti, mintha nem ő lett volna, aki még a Jobbik elnökeként bement a Spinoza-házba, hogy megcsóklássza a komplett baloldalt, s ezért cserébe megkapja Heller Ágnes feloldozását és pártja befogadását a jó meleg akolba.

Ez mind rendben van. No, de nem ez a lényeg! A lényeg a befogadó közeg árulása!

Igen, a teljes, ideiglenesen Magyarországon állomásozó baloldal és a nácivadász liberálisok ölelték kebelükre a karlendítőket, viccesen zsidózókat, érdekes tetkósókat, a szalon- és nem is annyira szalonnácikat – miért? Egymillió szavazatért. Vagyis a hatalomért. És mit kaptak cserébe? Egymillióval kevesebb szavazatot. Ennyire hülye árulói még nem voltak a világnak. És most itt állnak, tönkreverve, becsülettelenül, és megszakértik, hogy a Jobbik szavazói hagyták el őket.

Bemegy a stúdióba az MSZP elnöke, soha nem fogom tudni megjegyezni a nevét, mert ő az a fajta alak, akinek annyiszor fogsz bemutatkozni, ahányszor összefuttok, ugyanis annyira izgalmas és érdekes, mint egy novemberi, esős, kedd délutánon a friss MÁV-menetrendet olvasgatni, szóval bemegy ez az alak a stúdióba, és büszkén elmondja, hogy nem, az MSZP nem tűnt el, „nagyon izgulunk Vajda Zoltánért, bízunk benne, hogy vele együtt meglesz az öt egyéni mandátum.” Meglesz, Tóth...

Leszögezhetjük: az árulás soha, de soha nem kifizetődő. Ám ennyire hülye és képességtelen árulók, mint ezek a mai balos-libsi árulók, akik összefeküdtek a kisnyilasokkal a semmiért, nos, ilyen képességtelen alakok még nem voltak ebben a hazában.

És most keresgélik a hiányzó egymillió szavazót, és szúrják egymás hátába a késeket. Kezdetét vette a hosszú kések éjszakája.

Kérek egy kávét.

Borítókép: Az október 23-i ellenzéki gyűlés (Fotó: Kurucz Árpád)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!