A Berlin–Róma–Tokió tengely által elszenvedett katasztrofális vereség elkerülhetetlenségét a német társadalom ekkortól kezdte pedzegetni, és amikor az amerikaiak és a britek 1944. június 6-án Normandiánál partra szálltak, a döntő többség már meg is bizonyosodott róla. Még akkor is, ha az 1944 decemberében végrehajtott utolsó német offenzíva az Ardennekben az első napokban még adott némi reményt, ám az amerikaiak aztán gyorsan összeszedték magukat, és visszaverték a támadást, s ezzel az utolsó náci támadás is összeomlott. Ekkor már aligha lehetett elhitetni a német néppel a Hitler propagandagépezete által a háború végén a köztudatba dobott „csodafegyver” mindenhatóságát sem (pedig voltak ilyenek, csak már túl későn fejlesztették ki ezeket, a legismertebbek talán a V–1 és V–2 rakéták voltak, és még olyan is akadt, amelyeket a német ötletekből maguk a szövetségesek fejlesztettek tovább a háború után).

Ha léteztek volna szakavatott és objektív közvélemény-kutatások a Harmadik Birodalomban (nem voltak), akkor azt mutatták volna ki, hogy a Führer népszerűségi indexe folyamatosan csökken és 1945 áprilisára már konvergál a nullához, természetesen a végsőkig harcoló tudatlan kiskamaszok és a tisztikar egy elvakult törpeminoritásától eltekintve. Tisztában volt ezzel a birodalmi vezető is, ami a Hitler mellett a végsőkig kitartó Hans Baur főhadnagy naplójából is kiderül. Eszerint az egykor szebb napokat látott birodalmi vezető öngyilkossága előtt mondott búcsúzásakor világosan látta, hogy nincs már támogatottsága – nemhogy kétharmados, de semmilyen. Halála előtt közvetlenül ugyanis Hitler annyit mondott: „Eljött az idő. A tábornokaim elárultak engem, a katonáim nem harcolnak tovább, nem tudom tovább folytatni. Egy férfinak elég bátorságot kell gyűjtenie ahhoz, hogy szembenézzen a következményekkel – ezért most befejezem. Tudom, hogy holnap több millió ember fog átkozni. Én ma befejezem”.

Ez az autentikus feljegyzés teljesen lefedi az akkori politikai valóságot, nyilvánvalóan Hitler a bunkerben az utolsó pillanatig kapta bizalmasaitól az információkat a külvilágból, és már csak emiatt is biztos lehetett benne, hogy ha kimenne az utcára, a vérmesebb németek akár fel is koncolnák. Így tehát biztosak lehetünk abban, hogy Hitler olyan messze volt 1945 áprilisában a kétharmadtól, mint Makó vitéz Jeruzsálemtől.

Úgy tűnik azonban, hogy Márki-Zay Péter erről nem akar tudomást venni, egyszerűbbnek találta tegnap csak úgy vagdalkozni a nagy szavakkal, amelyek persze nem igazak. Az immáron majdhogynem szokásává vált történelemhamisítás azonban már csak hab volt a tortán, hiszen Márki-Zay nemcsak történelemből kapott ismételten elégtelen osztályzatot, hanem ő maga is megbukott a magyar politikatörténet színpadán.

A szerző történész

Borítókép: Márki-Zay Péter (Fotó: Havran Zoltán)

…

Ha az összes Poszt-traumát látni szeretné, kattintson IDE!