Az egész nem érdemelne egyetlen mondatot sem, ha valamilyen rejtélyes okból kifolyólag május elseje nem piros betűs ünnepként szerepelne a naptárban. De úgy szerepel, ami egyrészt az Antall-kormány, másrészt az immáron ötödik Orbán-kormány mulasztása, akik ahelyett, hogy március huszonegyedikével, április negyedikével, és sok más, hasonló szeméttel együtt május elsejét is a kukába hajították volna, valamilyen érthetetlen okból kifolyólag megtartották azt ünnepnek.
Ezen mulasztásokból kifolyólag (is) sok helyen komoly zavar van a fejekben – és nem csak a Városligetben.
Nem egy önkormányzat polgármestere érzi úgy, hogy május elsején mindenképpen fel kell lobogóznia a települését magyar, és adott esetben települési zászlókkal. Mintha május elsejének bármi köze lenne akár a magyarsághoz, akár a Kárpát-medence bármely településéhez. A lelkesebbje uniós zászlókat is aggat ilyenkor a lámpaoszlopokra, ugyanoda, ahol korábban vörös zászlók lengedeztek.
Illetve nem pontosan ugyanoda, mert a kétezres évek elején azokat a lámpaoszlopokat valamilyen közvilágítási korszerűsítésnek hazudott nyugati pénzlenyúló akcióban már lecserélték, amit természetesen az önkormányzat fizetett, persze egy hitelkonstrukció közbeiktatásával, hogy ne csak az akkor még külföldi kézben lévő áramszolgáltatók, hanem a szintén külföldi kézben lévő pénzintézetek is kereshessenek egy kis pénzt rajtunk. Azóta – hála az Orbán-kormányok politikájának – az áramszolgáltatók is magyar kézbe kerültek, a pénzintézeti szektorban is legalább 50 százalék már a magyar tulajdon aránya, május elseje azonban minden változást túlélve, szívósan kitart, és továbbra is piros betűs ünnepként virít a naptárban.
1990 előtt ezen csak szitkozódtunk vagy éppen röhögtünk, ki-ki a vérmérséklete szerint, és elneveztük május elsejét a kikelet és a hazaszeretet ünnepének, ami annyit jelentett, hogy mindenkinek ki kellett vonulnia, miközben mindenki haza szeretett volna menni.
1990 óta azonban a szitkozódást és a röhögést felváltotta az értetlenség és a kényelmetlen feszengés érzése, bár azért a röhögés is megmaradt valamelyest. Különösen jól mulattunk például tavaly, amikor a kétharmados választási zakó után láttuk a XV. kerületi önkormányzat majálisát, az MSZP és a DK asztalával, az asztaloknál pedig Gyurcsány Ferenccel és Lendvai Ildikóval. És az idén sem volt rossz a Hiller–Komjáthi–Tüttő produkció.
A röhögés mellett azonban újra meg újra feltesszük a kérdést: mi a fészkes fenéért ünnep nekünk május elseje? Hogyan szerepelhet egy lapon március 15-ével, augusztus 20-ával, október 23-ával, vagy éppen karácsonnyal, húsvéttal, pünkösddel?
Persze, tisztában vagyunk a tényekkel. Tudjuk, hogy 1886. május 1-jén munkástüntetés volt Chicagóban, ahol a szocialistáktól az anarchistákig terjedő baloldal teljes egyetértésben forgatta fel a város rendjét, amely zűrzavarban több munkást agyonlőttek. Az már kevésbé közismert, hogy a tömegbe lövést az provokálta ki, hogy baloldali aktivisták bombát dobtak a rendőrökre, és a bombák hét rendőrt megöltek.
Összességében a legkevésbé sem indokolt, hogy május elseje Magyarországon ünnep legyen.
Itt lenne tehát az idő, hogy végleg töröljük az ünnepeink közül, és legyen egy ugyanolyan szürke hétköznap, mint amilyen szürkék a XV. kerületi önkormányzat majálisán a tavalyi évben szomorúan pörköltöző munkásmozgalmi múmiák és párttitkár-reinkarnációk, vagy az idén a Hiller–Komjáthi duó voltak. A munkásmozgalmi blabla helyett május első napjaiban örüljünk inkább a tavasznak, és
május elseje helyett minden évben május első hétfője legyen munkaszüneti nap, mindenféle munkásmozgalmi sallang nélkül,
ahogyan ez például az Egyesült Királyságban működik.
