A kilencvenes években egy sváb szakácskönyvet lapozgatva döbbentem rá, hogy Temesváron, a hetvenes és nyolcvanas években lényegében sváb konyhán nőttem fel, amit anyám, nagymamáim és nagynénjeim osztrák és szerb fogásokkal (pl. császármorzsa, avagy smarni, illetve gyuvecs) színesítettek. Persze került néhány székely és magyar étel is az asztalra (csomboros töltött káposzta, tárkonyos bárányleves, töltött szőlőlevél sóskamártással, túrós csusza). Úgy alakult, hogy az alföldi magyar konyha, ami végül is Temesváron egy magyar családban akár dominálhatott volna, teljesen kimaradt az étrendünkből.
A rendszerváltás után bekövetkező masszív recept-importig nem ettünk pörköltet, csak tokányokat és ragukat, nem készítettünk halászlét, csak savanyú pontyfejlevest, a marha-, sertés- és birkagulyást is 1989 után ismertem meg.
Ettünk viszont nemzetközinek mondható ételeket, és itt nem a különböző rántott húsokra, halakra és zöldségekre gondolok, bár persze ezek is szerepeltek étrendünkben (a nehezen beszerezhető alapanyagok miatt horribile dictu sült szalámi és rántott párizsi is), hanem az olajfondue-re, a pizzára, aminek kézzel írott receptje körbejárt szüleim baráti társaságában, vagy a tatárbifsztekre, amit az asztalnál kevertünk ki. Akkor még a hagyományos változatot készítettük, ahogy a kilencvenes évek elején az Ádám sörözőben vagy a ma is működő Tüköryben adták. Középen a péppé darált marhahúspogácsa, benne egy tojássárgája, körbe pedig az ízesítők: ketchup, mustár, fokhagyma, lilahagyma, vaj, só, bors, paprika.
Hosszú idő kellett elteljen, míg a kétezres években kiderült számomra, hogy a tatár sokkal izgalmasabban fűszerezhető s ami fontosabb, sokkal jobb vagdosva, mint darálva. Nem véletlen, hogy e kitétel is kellő hangsúlyt kap a téma legrészletesebb, legalaposabb s legszerteágazóbb magyar nyelvű leírásában, mely a Bűvös szakács blogon olvasható. Arra is figyelmeztet a Molnár B. Tamás – Bittera Dóra szerzőpáros, hogy a tatárt mindig frissen, tálalás előtt állítsuk össze.
