„Arad, Brassó, Temesvár, magyar szívünk visszavár” – hangzott a Horthy korszakbeli jelszó, mellyel az egész nemzet együtt rezdült. Még egyszámjegyű volt az életkorom, midőn az üknagyapám által építtetett temesvári bérházban a felettünk lakó, hófehér hajú, idős szomszéd hölgynél rendszeresen vendégeskedhettem. Ritka borokkal kínált, akkoriban nehezen hozzáférhető édességek is kerültek az asztalra, 1976-78-at írtunk, nem köszöntött még be az a korszak, amikor egy fő egy hónapra egy kiló cukrot, egy kiló lisztet, 10 deka vajat és fél liter olajat vásárolhattunk jegyre, de árubőség sem volt, déli gyümölcsöt átlagember egy évben egyszer-kétszer, ha látott, import italokat nemcsak kóstolni, de látni is alig lehetett.
Leginkább az maradt meg ezekből a kedélyes találkozókból, hogy rengeteget beszélgettünk a régi időkről, nem kevés irredenta nosztalgiával. Ő mesélte, hogy a magyar rádióban a második bécsi döntést követően még román elnyomás alatt is milyen felemelő volt hallgatni a délerdélyi nagyvárosok jogos hovatartozásáról szóló fenti kétsorost. Férje megjárta az első világháborút, tőle hallott családom első ízben Mackensen tábornokról, de mesélt az ország szétprédálásával járó, Károlyi Mihály nevéhez fűződő nemzetárulásról is.
Hasonló szellemiség itatja át a területvisszaszerzések időszakából származó „Szabadka Zombor, Újvidék, honvédsereg virágra lép” kezdetű csodálatos katonadalt is.
Mára az maradt hajdani örömünkből, hogy értékelni tudjuk, hogy e városokban van még magyar élet egyáltalán. Zomboron ma is él közel 3000 magyar (a legutóbbi, 2011-es népszámlálás szerint egészen pontosan 2.851), a szépséghiba annyi, hogy egy majdnem 50.000-es településen szétszórva.
A magyar jelenlét nem érzékelhetetlen, vannak magyar intézmények, de a városban nem hallani magyar szót, ahogy Kassán, Újvidéken, Temesváron sem.
A város festői központjában érdemes egy nyugodt sétát tenni, magunkba szívni annak az építészeti környezetnek a levegőjét, amit mi teremtettünk meg.
A vendéglátóipari egységek jelentős része is itt működik, s bár bízhatjuk magunkat a Tripadvisor-ra, de érdemes inkább az éttermek, kocsmák, cukrászdák kívülről is érzékelhető kisugárzása alapján kiválasztani a nekünk valót. Mi a két módszert elegyítve előbb a listavezető Fiáker (szerbül Fijaker) étterembe tértünk be, majd külső alapján ítélve döntöttünk a Dalmatinksy Podrum (Dalmát pince) mellett, mely egy egészen sajátos vendéglátóipari egység, amihez hasonlót az elmúlt negyed évszázad kulináris kalandozásai során nem láttam még.
