A Kárpát-medencei magyarság összetartozásának megannyi dimenziója van: a történelem, a politikum, a gazdaság, a közjog, továbbá a zene, az irodalom, a képzőművészet, ha úgy tetszik, a kultúra nagy általánosságban. A bor egy olyan szakrális entitás, mely mindezekhez szervesen kapcsolódik lazábban vagy szorosabban. Nem véletlen, hogy minden nagyobb elcsatolt országrész vezető borászai, akiknek borait Michelin-csillagos éttermek is tartják: magyarok. Ezért is van nemzetpolitikai jelentősége a Kárpát-medencei kitekintésű borkóstolóknak, borkonferenciáknak és bizony még az itallapok nakis.
Az utóbbi húsz év fejlődésének eredménye, hogy a vezető felvidéki, délvidéki és erdélyi borászatok nedűi szervesen beépültek a magyar éttermek és borbárok kínálatába, nem ritkán – nagyon helyesen – a magyar és nem az importborok közé.
Az egyik legszélesebb poharazott borválasztékú fővárosi borbár, a Ménesi sem kivétel. Nem sokkal nyitás után fordultam itt meg először, annál is inkább, hogy több szálon is kötődöm Méneshez: a borvidékhez legközelebb eső nagyvárosban, Aradon lakom több mint két évtizede, egyik kedvenc borászom és legkedvesebb borász barátaim egyike a ménesi borvidék vezető gazdája, Balla Géza s nem utolsósorban a borvidék magyarádi körzetében borászkodott üknagyapám, Feszler Károly és dédnagyapám, Feszler József. A borbár nevét vélhetően az utca ihlette, melyet szerencsés módon a legősibb magyar borvidékek egyikéről kereszteltek el, ahol a fennmaradt okiratok szerint már Gizella királyné idejében is termesztettek szőlőt, s ahonnan magyar királyok asztalára is kerültek a legjobb magyar vörösborok.
Akkor csak borozgattunk igen jó hangulatban, majd nem sokkal a járvány hozta drasztikus korlátozások feloldása után, 2020 júliusában egy nagyobb társasággal a konyhát is kipróbáltuk, mely korrektnek bizonyult.