Özcan Ozan A szultán konyhája című remek szakácskönyvének előszavában azt írja, hogy a világ három legjelentősebb konyhája a kínai, a francia és a török. Hasonló megnyilatkozásokat olvashattunk más nemzetiségű szerzőktől is, beleértve minket, magyarokat.
A gasztronómia fejlődésében a francia apport ugyebár letagadhatatlan. A sok ezer éves kínai kultúráról és kulinaritásról mindenki hallott, s akkor oda lehet tenni a sajátunkat azzal az igénnyel, hogy a témához nem sokat értő olvasó némi önelégültséggel eltelve komolyan vegye a mondat megfogalmazóját, s ne kezdjen el azon gondolkodni, hogy például az indiai vagy a japán konyha sokkal inkább meghatározó tényezője a világ étkezési kultúrájának, mint bármelyik közép-európai vagy balkáni népéé.
Arra, hogy a rendszerváltás utáni években is előszeretettel világhírűként emlegetett magyar gasztronómia leginkább csak itthon világhírű, Molnár B. Tamás és Bittera Dóra hívta fel a figyelmet ismételten az ezredfordulót követően, azzal igazolva állításukat többek között, hogy a szakmában mindmáig etalonnak tekintett Michelin-kalauzban hazánk egyetlen csillagos étteremmel nem bír, hogy a két- vagy háromcsillagosokról ne is beszéljünk.
A tányérosok mellett egyetlen Bib Gourmand éttermünk volt akkoriban, a kétezres évek elején. (Nem erősítette a kiváló szerzők mondanivalóját a Michelin objektivitását illetően az, hogy az egyetlen „Bib” a tisztes fősodort képviselő Náncsi Nénié volt, amihez hasonló, vagy akár jobb sok tucat is működött az országban.)
Az viszont tagadhatatlan, hogy nem voltunk jelen a csúcsgasztronómiáról szóló kommunikációban, nem voltunk benne a nemzetközi vérkeringésben, a meghatározó étteremkalauzok, a Michelin mellett a Gault Millau nem, vagy alig foglalkozott velünk, a világ legjelentősebb szakácsversenyén, a Bocuse D’Oron nem is indultunk.
