Budapest vendéglátásának pezsgéséhez a Kárpát-medencében csak Kolozsváré mérhető. Sajnos mindkét metropoliszban be is zárnak színvonalas helyek, de egyelőre úgy tűnik, hogy több minőségközpontú egység nyit, mint ahány megszűnik. Kolozsváron a legnagyobb veszteséget a Fragment, valamint a Cabinet de Vin & Cocotte bezárása jelentette, Budapest esetében a lista hosszabb, már csak a város méretéből adódóan is. Hármat azért említsünk a legnagyobbak közül, melyek hiánya pótolhatatlannak tűnik: Fricska, Csalogány 26, Olimpia.
A több mint egy évtizedes múltra visszatekintő, 2010-ben nyitott Via étterem a minőségi gasztronómia úttörője volt a kincses városban. Nem véletlen, hogy a Kolozsvár legjobb éttermeire összpontosító, a kétezertízes évek első felében megjelent Dining Guide-írás a Via-ra is kitért.
Ez volt egyébként ismereteim szerint az első Belső-Magyarországon megjelent szakmailag értékelhető szöveg, mely a magyar vendéglátás gasztroforradalomnak is nevezett minőségelvű megújulásának erdélyi vetületeivel foglalkozott.
A Via éttermet a történelmi belváros egyik boltíves földszinti polgári lakásában rendezték be. A beltér puritán, letisztult, talán túlságosan is az, némi dekorációt még elviselne. Fehér abrosz, asztali lámpa, modern sódaráló, kredenc, fapadló, a falon díszes tükör adja az alaphangulatot. Nyáron kellemes belső teraszt működtetnek.
Legutóbbi látogatásom óta megnyitották a boltíves pincehelyiséget, ennek kiképezése rendkívül hangulatos, itt működik a látványkonyha is. Kolozsvárnak az egyik erősségét képezik a belváros műemlék épületeinek több évszázados pincéi. Az első, átlag feletti atmoszférával bíró hely, amit az anyaországi igényes kocsmák mellett lehetett emlegetni, a kilencvenes években nyitott Diesel volt. Bár a dohszagot nem tudták eltüntetni, a vakolatmentes, patinás kő- és téglafalak mindenkit rabul ejtettek.
Mint megtudtam a Via egyik szakácsától a Taste of Transylvania nevű rendezvényen, a tulajdonosok magyarok, a konyhán csak magyarok dolgoznak, a pincérek között viszont furcsamód senki nem kommunikál magyarul.
Az pedig teljességgel érthetetlen, hogy miért nem tisztelik meg a magyar vendégeket magyar étlappal. Érthető, ha nem is helyeselhető, hogy nincs magyar honlap, és a Facebookon sem kommunikálnak magyarul. Tarthatnak attól, hogy a román vendégkör jobban megcsappan, ha magyarul is kommunikálnak, mint amennyivel a magyar vendégek száma gyarapodna, ha magyar vendéglő hírébe kerülnének. Ha a magyar vendégnek magyar nyelvű étlapot adnak a kezébe és nem angolt, az biztos, hogy nem jelent semmilyen üzleti hátrányt, előnyt viszont igen.
A kreatív séf kezdetben az erdélyiek által a brassói Pilvaxból is ismert Náday Egon volt, a honlap fotóinak egy részén még ma is ő látható, az „emberek” menüpont alatt. Jelenleg Segal Viktor tölti be ezt a funkciót, akinek ételkreációit Kerekes Margit irányításával varázsolja az asztalra a konyha legénysége. Jó alapanyagokkal, kíméletes technológiákkal dolgoznak, egyfajta minimalista koncepció mentén. Nem kombinálják túl az egyes fogásokat, a tálalás sallangmentessége egyes esetekben túlzottnak tűnik. Tisztességes, megbízható, de többnyire katarzismentes tányérok kerülnek az asztalra.
Első látogatásom 2013-ra esett, az élményt nem nevezném abszolút értékben meggyőzőnek. Relatíve, ahhoz viszonyítva, hogy akkor hol tartott a vendéglátó szektor a tágan értelmezett Erdélyben, jónak ítéltem a helyet.
Másodszor 2017-ben jártam náluk a végül soha napvilágot nem látott, Budapesten szerkesztett, de közép-európai kitekintésű Gault Millau kalauz tesztelőjeként. (A kalauz tesztelői nem ismerték egymást, a legszigorúbb konspiratív elvek érvényesültek, mindenki csak a maga által tesztelt anyagnak volt a birtokában. A megjelenést a kiadó 2017 őszére, majd 2018 tavaszára tervezte, de végül a hatalmas munkával és anyagi befektetéssel elkészült kötet sosem jelent meg.) Akkori tapasztalataimat a konkrét ételek említése nélkül itt összegeztem a Kolozsvár legjobb éttermeit bemutató írásomban.
