A magyar bortermelő lelki alkatáról Szekfű Gyula annak idején hosszasan és igen kimerítőn értekezett. Nem tudom, mit szólna, ha a ma borfogyasztóját kellene értékelnie. Szívesen meghallgatnám gondolatait, én ugyanis kissé elveszettnek érzem magam. Hogy miért? Mai kesergésem oka a nem túl biztató fogyasztói szokások körül keresendő. Van ugyanis egy remek szőlőfajtánk – több is van, de most erről az egyről van szó –, mégpedig a kékfrankos. Nem érdemes firtatni a származását vagy a génállományát, egyértelműen Közép-Európához köthető. Itt, nálunk terem belőle a legtöbb, kb. 7400 hektárnyi területen. Mégis úgy tűnik, a világ sokkal inkább az osztrák kékfrankosokat tekinti etalonnak, mi pedig hagytuk ezt a lehetőséget is szépen, csendesen elcsordogálni egy általunk nem alakítható mederben.
Mindez azért zaklatott fel immár sokadszor, mert Gyöngyöspatán afféle kis kékfrankosfesztivál alakul. Ami önmagában igazán örvendetes, nem örültünk viszont a csendes és visszafogottnak tűnő látogatottságnak. A fajta értékeiről engem már nem kell győzködni, mégis hallatlan öröm fog el, ha ennyi kiváló bort kóstolhatok, mint a mai kínálat. Részben a helyi és vendégtermelők szépségei, részben egy kiválóan összeállított évjáratpotenciált firtató kóstoló keretében.
A kékfrankos általában jól fogyasztható arányokkal készíthető, intenzíven gyümölcsös, nagy savtartalmú, selymes tapintású és a terroir iránti hihetetlen érzékenységet mutató szőlőfajta, amelynek minden adottsága megvan ahhoz, hogy felkeltse a világ érdeklődését.
A honi borkedvelők zöme mégsem keresi ezt a fajtát. Legyen szó a legkomplexebb, legizgalmasabb vörösborról, ha a neve: kékfrankos, a magyar ember behúzza féket és kér még egy pohár új-zélandi sauvignon blanc-t. Mit rontottunk el? Mert a fajtával a világon semmi baj nincsen. Koncentrált, izgalmas, kitűnően érlelhető, csupa gyümölcs, mégis elegáns bor válik belőle. Jó kezekben persze, mert senki ne feltételezze, hogy hitvány alapanyagból jó bort lehet készíteni.
