A kétezres évek elején ahelyett, hogy kerül, amibe kerül (akkor azért egészen más mobiltarifák voltak, mint ma, egy percre 10 centet kellett fizetni) felhívjam az egyes célbavett éttermeket, autóval kerestünk magunknak halászlét kínáló vendéglőt Szegeden, majd bosszúsan állapítottuk meg, hogy a tiszai halászlé fővárosában vasárnap nem lehet csak úgy beesni egy halászcsárdába, mert minden jel szerint a helyi tradíció része, hogy a családok felkerekednek egy halászlevet enni valahol.
Ezt láttam megelevenedni a minap, amikor családom egy részével beültünk a Tiszakanyar nevű étterembe s nem volt már hely a belső, légkondicionált részben. Az enyhe frusztrációnál nagyobb ilyenkor az öröm, hogy egy kisvárosban és a helyiek fenntartják az adott egységet. Mert ez a legbiztosabb modell: a magamfajta kalandozó ínyencek kevesen vannak, rájuk nem lehet üzleti modellt építeni, a turizmus meg változó. Az pedig jelent valamit, ha egy étterem vasárnap tele van helybéli polgárokkal, ott minden bizonnyal valamit tudnak. Ha mást nem, a tradicionális ízeket a közízlésnek megfelelően rekonstruálni.
Tiszakécske közel 12.000 lelkes város a Tisza egyik kanyarulatában. A folyó úgy öleli körbe a települést, mint a Maros Aradot. Nyilván a szóban forgó étterem is, melynek beleterét a várost és a folyót ábrázoló felvétel díszíti, e „kanyarról” kapta a nevét. Több egységet is végiglátogattam itt, a szabványkocsmák és strandi egyenbüfék mellett akadtak kellemes meglepetések.
Az „Ebéd Bár” nevű igen népszerű, elvitelre dolgozó étkezdében nem akartam hinni a fülemnek, amikor egy tisztes adag, kifejezetten jól sikerült rizzsel és hasábburgonyával körített, korrektül elkészített rántott sajtra 1200 forintot kértek. Ilyenkor az ember szinte kellemetlenül érzi magát, mintha meg nem érdemelt ajándékot kapott volna.
























Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!