Idén második alkalommal élvezhettük szüret apropóján a Nyolcas pince alapító-tulajdonosának, Nyolcas Tamásnak a vendégszeretetét. Tavaly, első látogatásunk idején volt épp egy évtizede, hogy fia, Ádám az „Egyesült Magyar Ifjúság” nevű szervezet Bajcsy-Zsilinszky úti klubjában mutatkozott be egy általam szervezett kóstolón. A nagykereskedéseket kerülő, inkább pincétől, kisebb üzletekben és a magas gasztronómiában, csillagos és csillagközeli helyeken értékesítő aprócska mintabirtok borai már akkor lenyűgöztek koncentráltságukkal, komplexitásukkal és fajtajellegükkel.
Nem véletlenül mondta egy nagytekintélyű közös borász barátunk, hogy kevés birtokon örvendhet minden egyes tőke olyan gondoskodásnak és odafigyelésnek, mint Nyolcaséknál. Ültetvényeik kiváló kitettségekben találhatók, a Pajadoson, a Síkhegyen, a Marinka, a Rózsahely, a Gesztenyés és a Cserje dűlőkben.
Legyen szó Leánykáról, Muscat Ottonelről, Kékfrankosról vagy Turánról, olyan borokat tesznek az asztalra, melyek versenybe küldhetők bármikor az adott fajta legjobbjának címéért.
Mint a fergeteges kóstolón elhangzott, radikális hozamkorlátozással dolgoznak s nagyon tudatosan kerülik a szelektált élesztőket, hogy azok ne fedjék el a fajtajegyeket.
Divat manapság leszólni a magas alkoholtartalmú, korpulens vörösöket, az eleganciára, könnyedségre és gyümölcsösségre hivatkozva, holott a legnagyobb hiba a borokat egymás ellen kijátszani. Attól szép a borvilág, hogy mindennek megvan a maga funkciója, helye és ideje, hogy integrálja a jól iható egyszerűbb tételeket és a komplex, elgondolkodásra késztető bornagyságokat egyaránt, legyen szó fehérekről vagy vörösökről. A Nyolcas borsor legemlékezetesebb tétele számomra, aki egyébként elsősorban fehérborivó vagyok, egy 17 alkoholfokos, sűrű szövésű, jól strukturált, elképesztően tartalmas, Grand Superior kategóriás Merlot volt a 2021-es évjáratból.
Miként Rókusfalvy Pál médiaszakember, bortermelő s nem utolsósorban a bormarketingért felelős kormánybiztos mondani szokta,
minden jó borozás sörözéssel ér véget.
Mi is ezt a modellt követtük mindkét Egerben töltött estén.
Kellemes meglepetés volt a Rock Café, melynek létéről sem tudtunk, a „Mutass egy kocsmát!” nevű, ezidőtájt 63.885 tagot számláló Facebook csoportban ajánlották, látván, hogy egri helyeket teszek fel sorozatban. A rendkívül hangulatos belteret nagy gonddal alakították ki a névnek megfelelően, tetszetős megoldás, hogy az ajtó fölé szereltek egy gitárt, amit minden ajtónyitás/csukás megpenget.
Igényes a töményitalszortiment, a borválasztékot nem tanulmányoztam át, de vélhetően azzal sem kell szégyenkezzenek, a két Kovács Nimród jegyezte nedű a pult mögötti polcon jót ígér, csapon a cseh multisörök – szűretlen Staropramen és Pilsner Urquell – mellett a műfaj talán legsikerültebb képviselőjét, a Bernardot is tartják. A háttérzenét itt tényleg rockszámok adják, nem úgy, mint a szegedi Blues caféban, ahol tingli-tangli szól és még kérésre sem tesznek olyan zenét, ami a név alapján odaillene.
Örömmel tapasztaltuk, hogy a kilencvenes évek első felében megismert HBH söröző, ahová sztrapacskázni jártunk harminc évvel ezelőtt, még mindig csapolja a magyar kisüzemi HBH söröket. Ellentétben a szegedi egységgel, mely sajnos a HBH-ból HB lett, s ahová velővel töltött rántott palacsintát enni jártunk joghallgató kollegáimmal, ugyanabban az időszakban, a diákmenzát megszégyenítő kedvező árak miatt. (Az ételfotók alapján a konyha nem sokat változott, de az említett jó kis előételt nem leltem az étlapon, van viszont velővel töltött sertésbordájuk és csülkös pacalpörköltjük.) Visszatérve az egri HBH-ra, a hely igen népszerű, köszönhetően a hangulatos beltérnek, a tisztes adagoknak és még mindig baráti díjszabásnak. Nem is kaptuk helyet bent, kint ülhettünk csak le az asztalokkal összeláncolt székekre. A felszolgáló zárás előtt több, mint egy órával nem kívánta a láncokat kioldani. Elfogadtuk a helyzetet, becsúsztunk a székek ölébe, ahogy tudtunk, s úgy iszogattuk a nosztalgikus érzéseket ébresztő, karakterben, minőségben nem sokat változott söröket.
Ismét beültünk a város talán legszínvonalasabb bárjába, az Artiszt – Wine and Spirit-be, ahol csodás a beltér, kiemelkedő a töményválaszték, s szép szortimentet kínálnak egri borokból, nem mellesleg néhány kiemelkedő sör is akad.
Meglátogattuk a Jászapátiban működő Guri főzde helyi márkasörözőjét, ahol több, mint húsz főzet van csapon, akár a többi kimérésben Biatorbágytól Törökbálintig. Tételenként változó a minőség, de egy alapszintet minden sörük megüt, a beltér megnyerő, a kiszolgálás kedves, szerettünk itt lenni. Ismét betértünk a Műhely Bar&Feeling nevű kultúrkocsmába, mely a Tiltott Csíki Sörmanufaktúra helyi képviselője. Épp valami ugatós rap ment, egészen borzalmas, kérdezte is egyikünk, hogy esetleg lehetne-e más zenét tenni. A pultos érdeklődött, hogy mi lenne az, mondtuk, hogy jazz vagy blues, nem mondott nemet, de határozott igent sem a kérésre, tény, hogy maradt a kellemetlen háttérzaj. Ráadásul a csapolt sör elfogyott, így a palackosak közül voltunk kénytelenek választani, de hát éjféltájban az ember örül, ha Csíki sört ihat Egerben s nem morog.
Meglátogattunk ezek mellett több nem kiugró kocsmát, melyek fő erénye, hogy nyitva tartanak 23 óra után, amikor a legtöbb egység bezár a városban.
A Humbák Művek Borkápolnájában tettünk pontot a második nap kocsmatúrájának végére.
Borítókép: Borbély Zsolt Attila
