A sajnálat, a részvét és az együttérzés rokon, de messze nem azonos érzület. Utóbbi ad nyilván legtöbbet az emberből. Részvétet érzünk, ha egy idegent baj ér, együttérzünk szeretteinkkel és sajnáljuk azokat, akik szánalomra méltóak. Ismerek néhány értékes embert, akik úgy nyilatkoznak a gasztronómia művészetéről, mint számukra teljesen idegen világról, akik számára a táplálkozás kötelező rossz vagy egyszerűen közömbös cselekvés, lényegében csak létfenntartási funkció. Olyat is hallottam tőlük, hogy legszívesebben elintéznék ezt a kérdést néhány hamar bevehető bogyóval. Képtelen lennék együttérzést csiholni magamból, de sajnálattal vegyes részvét van bennem irántuk, mert az élet nyújtotta rengeteg szépségről lemaradnak.
Hasonló, de egy fokkal jobb a helyzetük azoknak, akik élvezik az étkezést, de megmaradnak annál a 40-50 fogásnál, amit otthon megismertek, étteremben jellemzően ezek közül választanak, nem próbálnak ki új alapanyagokat, új fűszereket, új technológiákat, új kulináris alkotásokat. A leegyszerűsített és szabványosított kádári gasztronómia nekik kedvezett.
A rendszerváltás után a magyar vendéglátás gasztro-forradalomnak nevezett minőségelvű megújulásával a kulináris kíváncsisággal megáldottak kerültek a legjobb éttermek célkeresztjébe. Azok, akik értetlenül néznek, ha valaki nem akar valamit megkóstolni, amit egyébként még sosem kóstolt.
Azok, akik legszínvonalasabb helyeken is megízlelik egymás ételeit, akik véletlenül sem rendelik ugyanazt, mint a társuk, akiknek messzemenően kedvez a „sharing” és a „small plate” stílus térnyerése, akik valósággal lubickolnak abban az élményben, hogy osztozkodhatnak az amúgy is kis adagban mért fogásokon. Számukra jellemzően egy-egy baráti vagy családi éttermi együttlét egyszerre gasztronómiai tűzijáték és közösségi élmény.
A közösségi dimenziót helyezi előtérbe több kultúrának is egy-egy szertartásos, hosszan művelhető étkezési formája. A svájciak és a franciák fondue-znek, azaz különböző, többnyire nyers alapanyagokat, alapesetben kenyeret mártogatnak az asztal közepén gyenge lángon melegített olvasztott sajtba (van olaj-fondue is, ebben az esetben húst sütünk bő olajban, ez a variáns gyermekkorom egyik kedves emléke), hasonló rituálé a raclette, amikor ráolvasztják a sajtot kis serpenyőben a kiválasztott alapanyagra, a svédek rákot esznek, amit órákig lehet pucolni, mártásokba meríteni, majd megenni, mi magyarok szalonnát sütünk. A kínai étkezési kultúrának egyik ilyen szertartásos étkezési formája a hotpot.
Az asztalon fűszeres lé bugyog, akár többféle is, ebben főzünk meg olyan alapanyagokat, melyek hamar elkészülnek, majd kedvünk szerint fűszerezve ehetjük meg őket.
Jó ideig csak a kínai negyedben lehetett ezzel a szolgáltatással találkozni, most végre megnyílt az első belvárosi hotpotozó, a Red Lantern, mely nyilván, mint a cégtábla is utal rá, a kínai klasszikus lampionra utal s nem a szókapcsolatnak az európai kultúrkörben Angliából kiinduló, mára széles körben elterjedt jelentésére. (A pontosság kedvért hadd jelezzem, hogy a Hercegprímás utcai Whats Running sushi-bár is kínál hotpotot, a futóláncos sushizók közül ezt az egyet nem próbáltam még ki, így a hotpotjukról sem tudok beszámolni).
