A sajnálat, a részvét és az együttérzés rokon, de messze nem azonos érzület. Utóbbi ad nyilván legtöbbet az emberből. Részvétet érzünk, ha egy idegent baj ér, együttérzünk szeretteinkkel és sajnáljuk azokat, akik szánalomra méltóak. Ismerek néhány értékes embert, akik úgy nyilatkoznak a gasztronómia művészetéről, mint számukra teljesen idegen világról, akik számára a táplálkozás kötelező rossz vagy egyszerűen közömbös cselekvés, lényegében csak létfenntartási funkció. Olyat is hallottam tőlük, hogy legszívesebben elintéznék ezt a kérdést néhány hamar bevehető bogyóval. Képtelen lennék együttérzést csiholni magamból, de sajnálattal vegyes részvét van bennem irántuk, mert az élet nyújtotta rengeteg szépségről lemaradnak.
Hasonló, de egy fokkal jobb a helyzetük azoknak, akik élvezik az étkezést, de megmaradnak annál a 40-50 fogásnál, amit otthon megismertek, étteremben jellemzően ezek közül választanak, nem próbálnak ki új alapanyagokat, új fűszereket, új technológiákat, új kulináris alkotásokat. A leegyszerűsített és szabványosított kádári gasztronómia nekik kedvezett.
A rendszerváltás után a magyar vendéglátás gasztro-forradalomnak nevezett minőségelvű megújulásával a kulináris kíváncsisággal megáldottak kerültek a legjobb éttermek célkeresztjébe. Azok, akik értetlenül néznek, ha valaki nem akar valamit megkóstolni, amit egyébként még sosem kóstolt.
Azok, akik legszínvonalasabb helyeken is megízlelik egymás ételeit, akik véletlenül sem rendelik ugyanazt, mint a társuk, akiknek messzemenően kedvez a „sharing” és a „small plate” stílus térnyerése, akik valósággal lubickolnak abban az élményben, hogy osztozkodhatnak az amúgy is kis adagban mért fogásokon. Számukra jellemzően egy-egy baráti vagy családi éttermi együttlét egyszerre gasztronómiai tűzijáték és közösségi élmény.
A közösségi dimenziót helyezi előtérbe több kultúrának is egy-egy szertartásos, hosszan művelhető étkezési formája. A svájciak és a franciák fondue-znek, azaz különböző, többnyire nyers alapanyagokat, alapesetben kenyeret mártogatnak az asztal közepén gyenge lángon melegített olvasztott sajtba (van olaj-fondue is, ebben az esetben húst sütünk bő olajban, ez a variáns gyermekkorom egyik kedves emléke), hasonló rituálé a raclette, amikor ráolvasztják a sajtot kis serpenyőben a kiválasztott alapanyagra, a svédek rákot esznek, amit órákig lehet pucolni, mártásokba meríteni, majd megenni, mi magyarok szalonnát sütünk. A kínai étkezési kultúrának egyik ilyen szertartásos étkezési formája a hotpot.
Az asztalon fűszeres lé bugyog, akár többféle is, ebben főzünk meg olyan alapanyagokat, melyek hamar elkészülnek, majd kedvünk szerint fűszerezve ehetjük meg őket.
Jó ideig csak a kínai negyedben lehetett ezzel a szolgáltatással találkozni, most végre megnyílt az első belvárosi hotpotozó, a Red Lantern, mely nyilván, mint a cégtábla is utal rá, a kínai klasszikus lampionra utal s nem a szókapcsolatnak az európai kultúrkörben Angliából kiinduló, mára széles körben elterjedt jelentésére. (A pontosság kedvért hadd jelezzem, hogy a Hercegprímás utcai Whats Running sushi-bár is kínál hotpotot, a futóláncos sushizók közül ezt az egyet nem próbáltam még ki, így a hotpotjukról sem tudok beszámolni).
A Red Lantern szimbiózisban működik egy levesezővel, melynek rendszerét és kulináris produkcióját még nem teszteltük, látványra biztató, úgy tűnik, hogy megfőznek nekünk egy gigantikus tál levest az általunk kiválasztott betétekkel.
A Red Lantern beltere túlfűtöttnek nem nevezhető, a kirakat melletti asztaloknál akár fázhat is a vendég. A dekoráció tetszetős, kár, hogy a „zöld növényzet” nem élő. De nagyobb baj ne legyen!
Az ember hamar elfelejti a hideget és a művirágokat, ha végignézi a fix áron, 9800 forintért korlátlanul fogyasztható alapanyagokat, legyen szó kacsavérről, sertésveséről, csirkezúzáról, különféle hal-, rák- és húsgolyóról, tofuról, tésztákról s még hosszan sorolhatnám. Kis műanyag tálkákban kínálják mindezeket a hűtőpultban, önkiszolgáló rendszerben.
Adnak egy nagyobb műanyagládát, amit a vendég asztala mellé helyeznek, abba lehet gyűjteni az üres tálkákat.
Összeállíthatjuk magunknak a szószokat, amibe a megfőtt alapanyagot belemártjuk, van hozzá szójaszósz, szezámolaj, mogyorómártás, zöld koriander, zöldhagyma, chili, fokhagyma, só, bors és szecsuáni bors. Kínálnak salátákat, előételeket és desszerteket is.
Az üdítő és a tea benne van az árban, ha sört akarnánk inni, azt külön kell fizetni, sajnos ezen a téren nem jeleskedek, csak kisüveges alapjáratú Tsingtao-t és Heinekent tartanak. A borra nem kérdeztem rá, minden esetre borlapot nem kaptunk, s a hűtőkben sem láttam bort. Szóval az italválaszték szélesíthető, hogy finoman fogalmazzunk.
Leginkább a különleges növényi alapanyagokra, a vízben élő lényekre és izgalmasabb húsokra összpontosítottunk. Konkrétabban: szedtünk a pokchoiból, a spenótból, lótuszgyökérből, a fafülgombából, a shimej-gombából, a tűgombából, ettünk nem kevés rákot (ebből adnak páncélosat fejjel együtt, félig megpucoltat és teljesen megpucoltat is), többféle tintahalat, polipot, meg persze pacalt, ami egyszerűen kihagyhatatlan. A vékonyra szelt wasabis marhahúst „carpaccioként” nyersen is megkóstoltuk.
Társam Tom Yum alaplevet kért, engem nagyon le akartak beszélni az állítólag nagyon csípős csungkingi főzőléről, szerencsére nem sikerült. Nem volt vészes, ennél többfelé is kóstolhatunk több nagyságrenddel csípősebb fogásokat, a Manga Cowboy Kill Bill csirkeszárnyától a törökszentmiklósi Beer and Burger, vagy a szegedi Famous extra-csípős hamburgeréig.
Pazar volt az előételként kínált, hőkezelést nem igénylő, gyönyörűen felszeletelt marhaín. Az előre lesütött, hidegen szervírozott panírozott csirkeszárny és csirkeláb nem győzött meg. Jó volt viszont az algasaláta és a kim chire emlékeztető kínai kel.
Desszertként kóstoltunk többféle túrójellegű töltelékes mochi-féleséget, megkérdeztem a Gabi nevű, félig mongol, félig magyar ifjú felszolgáló hölgyet, aki a személyzetnek egyetlen magyarul tudó tagja, hogy van-e ennek külön neve, azt mondta, hogy nem, ez is egy mochi-fajta. Minden esetre jobb volt, mint amiket eddig e műfajban kóstoltunk.
Mindent egybevetve remek élmény volt az itt eltöltött két óra, nem lenne ellenemre más leveket és más alapanyagokat is megkóstolni, nem szólva a szomszéd helységben működő levesezőről.
Elérhetőségek:
Red Lantern
Budapest, Liszt Ferenc tér 5.
Telefonszám: +36 30 1 889999
Borítókép és fotók: Borbély Zsolt Attila
