Bár a magyar halfogyasztás a rendszerváltás óta egyértelmű növekedést mutat, még mindig jócskán elmarad az egyébként szintén növekvő tendenciát mutató EU-s átlagtól. Az abszolút számokat nézve, míg utóbbi rendre meghaladta a kétezerhúszas években az évi 20 kg/főt, a magyar mindvégig alatta maradt a 7kg/főnek. Az érdekes az, hogy a magyar halászcsárdák akkor is vígan működtek, amikor az éves magyar átlagfogyasztás 2 kg volt s ma is jól elvannak, ami főként annak köszönhető, hogy a halételek népszerűsége területi szempontból nem homogén.
A kétmilliós Budapesten alig tudunk halászcsárdát mondani, kettőnél több (Horgásztanya, Öreghalász) nem is jut eszembe, ikonikus, jó pozicionáltságú egységek sora zárt be (Paksi, Bajai, Új Sipos, Régi Sipos, Szegedi), ezzel szemben a nem egészen 160.000-es Szegeden sikerrel működik hosszú évtizedek óta a Kiskőrössy, az Öreg Kőrössy, a Sótartó, a Fehértói, a Jobb, mint otthon, a Csepp a tengerben s bízvást ide vehetjük az Algyőit is, hiszen oda is főleg szegediek járnak. Hasonló a helyzet Bajával (Sobri, Potyka, Vizafogó), s a többi Duna-menti legendás egységgel, a Baracsival, a Dunaföldvárival, a pentelei Dunagyöngyével.
Persze voltak érzékeny veszteségek, Baján bezárt a Damjanich utcai s a Dunakömlődi halászcsárda, de azért a veteránok továbbra is népszerűek, jöhet gasztroforradalom, új kulináris trendek, átalakulhat a közízlés, az említett helyek vonatkozásában az utóbbi harminc év érdemi változást nem hozott. Vélhető, hogy ennél nagyobb időtávlatban is megáll ez a kijelentés, de hadd szorítkozzam a magam tapasztalataira. Az alapanyagok, a receptúra, a környezet változatlan, valóságos időutazás bármelyikbe beülni.
Hajlamosan lehetünk a messzemenően megalapozott és méltán népszerű új megközelítés, ha úgy tetszik, az említett gasztroforradalom jelszavaira alapozva lesajnálni ezeket a helyeket, ahol a szezonalitást és a kreativitást hírből sem ismerik. P
eddig igenis fontos érték az is, ha fél évszázada, vagy még hosszabb ideje ugyanazokat az ételeket, ugyanazon receptúra szerint elkészítve teszik az asztalra, mindig friss alapanyagokra alapozva.
Az említett hét szegedi halászcsárdába (leszámítva a Csepp a tengerbent, ahol csak egyszer voltam) visszajárok harminc éve. A gyorsan pörgő halakból (ponty, harcsa, fogas) készült ételek alapanyaga mindig friss volt, a végeredmény mindig élvezhető, egyes esetekben országos szinten kiemelkedő. Példa erre az Algyőiben, a Kiskőrössy-ben, s a Jobb, mint otthonban főzött halászlé, mely etalon a maga iskolájában, úgy, mint az érsekcsanádi Rév csárdáé, a bezdáni Pikecé s a Sobrié a dunai stílusban.