Megmártóztunk a jégkorong-vb forgatagában

Hidegrázós fehéroroszverés, tuningolt luxusautók és a Halhatatlan Ezred. Ez volt Szentpétervár!

4) A legfájóbb meccs. Nemcsak a csapat, a szurkolók is nagyon készültek a franciák elleni meccsre, hiszen az álmok beteljesüléséhez a gallokat meg kellett verni. Azonban ezen az estén nem tudtuk rákényszeríteni akaratunkat ellenfelünkre, nagy is lett a különbség. Sokan sokat vártak a meccstől, de keveset kaptak. Voltak fellángolásaink, de be kell vallanom: csalódottan tértem nyugovóra.

5) „A” mérkőzés. Tudtuk, hogy a beloruszok soraiban egy rakat KHL-es és egy pár NHL-es is szerepel, de mérkőzéseiket elnézve csapatként nem igazán voltak toppon. A csarnok felé menet szóba elegyedtem fehérorosz drukkerekkel, akik azt próbálták kiszedni belőlem, hogy mi lesz a végeredmény. Számszerűsíteni nem mertem, de azt elmondtam, hogy győzünk. Láttam rajtuk, hogy csak illendőségből nem nevetnek ki. A fantasztikus hatvan percről sokan írtak már, így mellőzném a részletes szakmai elemzést, de amikor felvonták a nemzeti lobogót az egyszerűen felülmúlhatatlan érzés. Aztán amikor a játékosok méltó megünneplése után elindulsz a szurkolói faluba, ahol minden szembejövő úton-útfélen gratulál a piros-fehér-zöldbe öltözött szurkolóknak...ráz a hideg még mindig.

6) Szurkolás. A magyar drukkereket és a vébén egyedülállóan lelkes buzdításukat szinte a világ minden táján megénekelték, nem véletlenül választották meg a válogatottat a „legszenvedélyesebb csapatnak”. A torna nagy részében ezer körül lehetett a helyszínen drukkoló fanatikusok száma. A helyiek úton-útfélen megállították honfitársainkat egy-egy közös fotó erejéig. Értékeltük, hogy mások értékelik teljesítményünket a lelátón, a mérkőzések után hosszú percekig a szektorban daloltunk, élveztük, hogy itt lehetünk. Érdekes módon talán a 0–3-as finn meccsen tette magát oda a legjobban a tábor, nyilván ehhez kellett az is, hogy az elképesztően gyors hokit játszó északiak ellen több mint harminchat percig döntetlen legyen az állás.

Vas Mártonék a kanadai és a fehérorosz mérkőzés után kijöttek a csarnok melletti szurkolói faluba, mindkétszer nagyjából húsz percet töltöttek a színpadon. Volt gyorsértékelés, közös énekelés, illetve autogramosztás is. Biztos vagyok benne, hogy a magyar csapat teljesítményét megdobta a szurkolók hangereje.

7) A szurkolói falut közvetlenül a jégcsarnok mellett rendezték be. A színpadon hol zenekarok, hol énekesek szórakoztatták a nagyérdeműt. A két, tört angolsággal beszélő műsorvezető pedig meg-megénekeltette a jelenlévő drukkereket. Csak sört és különböző sült kolbászokat lehetett kapni, azt viszont aranyárban mérték a szervezők. Ennek ellenére senki sem maradt szomjas! Ebben a magyarok és a finnek vitték a prímet, ki is alakult – a már meglévőn túl – egyfajta kölcsönös tisztelet.

8) Szentpétervár. A várost észak Velencéjének is nevezik. Ami a magyar turista számára leginkább szembetűnő, hogy hatalmas sugárutak szelik keresztül-kasul. A tömeg miatt autóval, illetve gyalogosan is csak lassan lehet haladni. Feltűnő a luxusautók nagy száma, így aki ki akar tűnni, az fel is tuningolja járművét. És elég sokan ki akarnak tűnni.

A hatalmas távolságok miatt mindenhova metróval mentünk. Érdekes, hogy nagyon mélyen vannak az állomások. A föld alatt pedig hatalmas, csarnok méretű peronon lehet várakozni a metróra. A jegy kifejezetten olcsó: nagyjából 160 forintot kell fizetni az utazásért, viszont az állomások közti távolságok finoman fogalmazva sem rövidek. Az kifejezetten tetszett, hogy minden feliratozva van angolul is.

9) Május 9. – a győzelem napja. Annak különösen örültünk, hogy Oroszország nemzeti ünnepén nincs mérkőzésünk, mert így lehetőségünk lesz megnézni, hogyan ünneplik a helyiek a II. világháborús győzelmüket. Nemcsak mi gondoltuk így, hanem a több millió helyi is, így mire átverekedtük magunkat az áradaton az Ermitázs elé, már vége is volt a hivatalos résznek. Csak egy hömpölygő emberfolyamot láttunk.

A „Halhatatlan Ezrednek” nevezett felvonulást szinte az első sorból tudtuk követni. Úgy látszott, hogy a város apraja és nagyja kint van az utcákon. A nyitott Zsuk terepjárókon ülő veteránok mögött vonultak a helyiek, akik egy fényképet vittek magukkal, amely a háborúban harcoló rokonukat ábrázolta.

Este tízkor, félig világosban, tűzijátékkal vett búcsút a város az ünneptől. Nem volt rossz látvány, de az augusztus 20-i budapesti tűzijáték sokkal szebb.

10) Ermitázs. Ha már itt jártunk, természetesen ellátogatunk a világ egyik legjelentősebb gyűjteményével rendelkező múzeumába. A turistáknak ezt mindenképpen látniuk kell, mi is így voltunk ezzel. A „vakáció” közepén vettük célba az épületet. A jegyautomatánál tébláboltunk, próbáltunk belépőt venni, mire megjelent egy fiatal srác, aki elmondta, hogy tőle is tudunk szerezni. Így egy kis egyezkedés után „okosban” megoldottuk a jegyvásárlást, és féláron jutottunk be. Egy múzeumba, jegyüzértől vett tikettel, olcsóbban!

11) Focijegyek. A túra szervezése közben felmerült, hogy ha már Szentpéterváron járunk, akkor – lehetőség szerint – csak kimegyünk egy Zenit-meccsre. Az USA elleni összecsapásunk közben megismertünk pár helyi fiatalt, akik elmondták, hogy 2200–5000 rubelért (9900–22 500 forint) már tudunk is jegyet venni. Ekkor azért vakartuk a fejünket Azt tudtuk, hogy ennyiért biztosan nem fogunk kimenni egy orosz bajnokira. Elmentem a jegypénztárhoz, ahol elirányítottak a közelben lévő szállodába. A recepciós semmilyen Zenit-jegyekről nem tudott, de telefonált. Egy perc múlva megérkezett egy kigyúrt férfi, aki kihívott a bejárat elé. Mondtam, hogy három jegyre lenne szükségünk, és 1000 rubelig (4500 forint) tudunk elmenni. Erre jött a válasz, hogy ennyiért biztosan nem tud szerezni. Köszöntem a lehetőséget és elváltunk, de annyi „útbaigazítást” még kaptam, hogyha mégis szükségem van a szolgálataira, akkor nyugodtan keressem meg, de csak a keresztnevét mondjam be a recepción, Zenit-jegyekről ne legyen szó.

Végül nem jutottunk be a mérkőzésre. Mint utólag kiderült, az olcsó 800–1000 rubeles (3600–4500 forint) jegyeket a helyi B-közép tagjai vehetik meg.

12) Hazaút. Vakációnk méltó lezárása volt a visszaút. Metróztunk, buszoztunk Szentpéterváron, repültünk Frankfurtig, ahol a reptéren vonatoztunk kicsit, miközben szurkolói rigmusainkat, nótáinkat dúdolgattuk. Arra nagy tételben nem fogadtam volna, hogy első átvirrasztott repülőtéri éjszakámat Szentpéterváron fogom átélni, de ez is összejött.

A túra kezdettől sikerre volt ítélve, hiszen az elitben szerepeltünk. A srácok azonban gondoskodtak róla, hogy részesei lehessünk a történelmi győzelemnek a fehéroroszok ellen. Köszönöm, vagy ahogy a magyar szurkolók fejezték ki hálájukat a helyieknek: „Большое спасибо”!

2017-ben vár Kijev!

Nemcsak Gebei Péter játékvezetőnek hozott áttörést a világbajnokság, hanem Vay Ádámnak is, aki az NHL-be igazolt.

A jégkorong-válogatott történelmi bravúrt végrehajtva 1939 óta először nyert az elitvébén – 5–2-re vertük meg a fehéroroszokat. Sajnos nem sikerült megragadni: ehhez az kellett volna, hogy a beloruszok kikapjanak utolsó csoportmeccsükön. A franciák tét nélkül léptek jégre, próbálkoztak, de nem küzdöttek eléggé, háromgólos vereséggel búcsúztak Szentpétervártól.

Hőseinkről Gazda Albert kollégánk is megírta véleményét.

A csapat május 18-án, késő este érkezett a Liszt Ferenc repülőtérre. Fotósunk a helyszínen járt, és bőszen kattintgatta gépét.