Mint Belmondo A profiban

Szabó Bence kétszeres olimpiai bajnok kardvívó, a Gerevich, Kovács, Kárpáti, Pézsa, Szilágyi vonulat kiemelkedő „láncszeme”. Sohasem tekintette munkának a sportot, sohasem titkolta, hogy élvezte az életet, és élvezi ma is, 56 éves, fiatal apukaként. A Nemzetközi Vívószövetség végrehajtó bizottsági tagjaként pedig nem szakadt el szeretett sportágától.

A kétszeres olimpiai bajnok nagy projektbe tervez belevágni Fotó: Havran Zoltán

– Los Angelesben ott lehetett volna?

– Nem hiszem. Ott voltam már 22 évesen a válogatott környékén, de akkor még akadtak nálam jobbak. Nézze, nem hülyültem meg, mint oly sokan, akik ma azt mondják, hogy ha részt vettünk volna az 1984-es olimpián, akkor ők biztosan győztek volna, tuti aranyérmet vettek ki a zsebükből. Összeszámoltam ezeket a visszaemlékezéseket, s ha mind komolyan veszem, akkor körülbelül negyven aranyat hoztunk volna haza Kaliforniából… Viszont az állam bőkezűen kárpótolta őket a Barátság-versenyeken szerzett érmekért. A vívóknak egyébként Pesten rendezték a pótolimpiát. Erről Pap Jenőnek – aki 1982-ben, Rómában párbajtőrben egyéni világbajnok volt – van egy anekdotája. Jenő vívózsákkal a vállán bumlizott a Sportcsarnokba, és amikor megérkezett, megjegyezte: „A fene se gondolta volna, hogy a 7-es busszal utazok az olimpiára!”

– Szöulban viszont behúzta az első olimpiai aranyát!

– Nekem göröngyös út vezetett a válogatottsághoz. Nem tudok olyan vívót mondani az elmúlt húsz évből, aki egyéni világkupaversenyt nyert, és mégsem volt abban az esztendőben válogatott. 1986-ban megnyertem Varsóban a Wolodyjowski-emlékversenyt, a négy nagy világkupa-viadal közül a legnagyobbat, Mégsem vittek ki a szófiai vb-re. Mindegy. Azt viszont máig sajnálom, hogy Szöulban nem indultam egyéniben. Országonként hárman lehettek egyéni indulók, Tamás az idény elején kijelentette, hogy Gedővári Imre és Nébald Gyuri biztos induló, már csak egy hely szabad. Azt az egy helyet Bujdi (Bujdosó Imre – a szerző) kapta, mert vezette a világranglistát, ezzel nincs is semmi baj. Én viszont később, szövetségi kapitányként megszüntettem ezt a rendszert, nálam mindenki tiszta lappal indult.

A kétszeres olimpiai bajnok nagy projektbe tervez belevágni
Fotó: Havran Zoltán

– Barcelona után belevetette magát az üzleti életbe, éttermet nyitott a Dohány utcában.

– Meg butikom is volt. Utólag azt mondom, bennem maradt még egy jó olimpiai ciklus, de már nem voltam képes annyira összpontosítani a vívásra, mint addig. Ha akkor is olyan bőkezűen honorálják a sportot, mint manapság, talán még Atlantában is nyerek, de az étterem meg a butik elvonta a figyelmemet. A barcelonai egyéni aranyamért másfél millió forintot kaptam, az már akkor sem volt egy vagyon. Ami nagyon fáj, hogy elszúrtam az egyéni világbajnokságot. 1993-ban Kirijenkóval vívtam a döntőt, az első „szettet” 5-1-re hoztam, mint egy évvel azelőtt, s a másodikban is 3-0-ra vezettem. Már a zsebemben éreztem az aranyérmet. De 5-4-re kikaptam, majd a harmadik is ugyanígy, és ott álltam ezüstérmesként…

– Két éve majdnem MOB-elnök lett. Hogy is volt ez?

– Ha látta A profi című filmet, akkor megért engem. Én voltam Belmondo, azaz Josselin Beaumont. Őt kiküldték egy akcióra Afrikába, aztán közben megváltozott a politikai helyzet, de Beaumont-nak elfelejtettek szólni. Én is így jártam. Ez egy fájó pont. Korábbi MOB-főtitkárként megvoltak a győzelemhez szükséges szavazataim, a kellő számú szövetség megígérte a támogatást – legalábbis így hittem –, a média is mellettem állt, Kulcsár Krisztián is, aki aztán az utolsó pillanatban jelöltette magát, és győzött. Ennyi.

– De valahogy túlélte.

– Persze, és mivel minden rosszban van valami jó, több lett a szabadidőm, járok sportolni, a hétéves Szonja lányomat mindenhová viszem, rengeteget vagyunk együtt, huszonöt év után újra élvezem az apaszerepet. Annak idején a fiamra sajnos nem jutott annyi időm.

– Közben persze ön a magyar vívósport legmagasabban jegyzett sportdiplomatája.

– Igen, a FIE, a nemzetközi szövetség legfelső döntéshozó szervének, a végrehajtó bizottságának vagyok a tagja. Tizenhat évig nem volt itt magyar tag. Bár társadalmi pozíció, de rengeteget utazom, a riói olimpia után választottak be. Nagyon nyögvenyelős volt, de nem azért, mintha kevés szavazatot kaptam volna. Egy szerdai napon éjfélkor volt a nevezési határidő, és valamikor éjjel tizenegy után küldte el a magyar szövetség a támogató e-mailt… Pedig Aliser Uszmanov FIE-elnök ragaszkodott a személyemhez. Moszkvában volt a választás, a Ritzben laktunk. Simán beválasztottak, ráadásul az edzőbizottságot is én felügyelem. Azóta párhuzamos univerzumban élünk a magyar szövetség és én, nem számítanak a segítségemre, sehová sem hívnak meg, egyetlen elnökségi ülésre sem, az idei budapesti világbajnokság szervezésébe sem vontak be. Persze informális módon, a barátok kérésére mindent elintézek, de hivatalosan semmilyen kapcsolat nincs a szövetség és köztem.

– Mostanában mivel foglalkozik?

– Jövő héten utazom Johannesburgba, Gennagyij Tisler vívóakadémiáját tekintem meg. Gennagyij apja, David Tisler a szovjet-orosz vívás legendás edzője volt, többek között olyan óriások, mint Viktor Szigyak és Viktor Krovopuszkov mestere. Emellett supervisor, azaz versenyfelügyelő is vagyok, novemberben Puerto Ricóban tevékenykedtem, januárban Salt Lake Cityben, ott még két napot kinn maradtam síelni az olimpiai pályán. Úgyhogy nem unatkozom. De jó lenne már valamilyen értelmes projektbe belevágni, ezért munkálkodom most azon, hogy a FIE Budapesten létrehozzon egy nagyszabású, high-tech, edzőközponttal egybekötött vívóakadémiát. Amúgy a FIE-nek van már egy akadémiája Pesten, de ez annál komolyabb létesítmény lenne. Uszmanov támogatja az elképzelést, itthon pedig Schmitt Pál, a NOB tagja a projekt mozgatórugója. Készítettem egy írásos anyagot, bementem Szabó Tünde államtitkárhoz, és ő is a terv mellé állt.

– Venezuelai szövetségi kapitány is volt, ott most nagy a baj.

– Amikor ott dolgoztam, Hugo Chávez még élt, öntötte a sportba a pénzt, mindenki csak Huguitónak hívta. Azóta persze tönkrement az ország, de a legsikeresebb tanítványommal, a pánamerikai bajnok Hernán Jansennel ma is tartom a kapcsolatot. Elnökök jöhetnek, mehetnek, de a sportbarátság örök.